Az idén augusztusban aranymiséjét ünneplő Zatykó László OFM atyával a Magyar Kurír készített interjút.
Sokak tanárát, magiszterét ötven éve szentelték pappá Budapest-Pasaréten. Hivatása kialakulásában, a Kárpátalján töltött missziós éveiben, a méltán emlegetett tanárságában, a növendékek nevelésében óriási szerepe volt annak a páratlan humornak, derűnek, bölcsességnek, amelyből mi is ízelítőt kaphattunk az interjú elkészítése során. Zatykó Lászlóval a pasaréti rendházban beszélgettünk.
– László atyát 1973-ban szentelték pappá. Hogyan alakult ki a papi, szerzetesi hivatása?
– Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a családunk 1948 óta Pasaréten lakott, alig pár utcányira a templomtól. Így aztán két otthonom is lett: a Küküllő utcai szülőház, illetve a templom, ahova édesanyámmal napi szinten jártunk. 4-5 éves koromtól már ministráltam is. A rendházban gyerekként ugyanúgy otthon éreztem magam, mint ferences szerzetesként az itt töltött összesen huszonnégy év alatt. Nehezen tudom konkrét pillanathoz kötni, hogyan alakult ki bennem, hogy ferences legyek, hiszen magától értetődőnek tűnt, hogy itt a helyem. Az atyák természetesen segítettek a barátságukkal, a befogadó szeretetükkel.
– Milyen emlékei maradtak erről?
– Itt találkoztam Soós Ányos atyával, aki aztán a magiszterem lett. Teológiából doktorált, de szerencsémre az egyetemen magyar szakot is végzett, úgyhogy később sokszor az ő kiváló jegyzeteiből készültem a vizsgáimra. Mindemellett ezermester is volt. Gimnazista lehettem, amikor éppen az egyik vécét szerelte. Szólt nekem, hogy a pincében zárjam el a csapot. Legjobb tudásom szerint meg is tettem, de ahogy visszatértem, láttam, Ányos atya áll a létra tetején, miközben zubog rá a víz. Nevetve kérdezte tőlem, nem akarok-e ferences lenni… Én, a „két balkéz” máskor is segítettem neki. Egyszer leküldött a műhelybe laposfogóért, hát én kiválasztottam a leglaposabbat. Újra megkérdezte, nem akarok-e ferences lenni… Le is vontam magamnak a tanulságot: nem tökéletesnek kell lenni a ferences léthez, hanem minél esendőbb valaki, annál jobb lesz barátnak. Például Máthé Teodóz atya, miután megosztottam vele a bizonytalanságomat, hogy alkalmas vagyok-e ferencesnek, egy válaszlevelében ezt írta: nézz rám, ha én megfeleltem, akkor te ezerszer jobban megfelelsz majd. Ez a szellemiség megfogott. Nem mi vagyunk tökéletesek, hanem a Jóisten.
– Még a kommunista rendszerben lépett be a rendbe, amikor pedig létszámkorlátozásokat vezettek be a ferencesekre vonatkozóan is…
Amitől addig a legjobban szenvedtem, épp annak köszönhetem, hogy a tartományfőnök felvett a rendbe. A szovjet megszállás idejét éltük. A ferences rend létszámát hetvenkét főben maximalizálták, növendékekét tizennégyben, és évente kettőnél többet nem is vehettek fel. A ferencesek csak úgy létezhettek, ha vállaltak gimnáziumokat, és tanítottak a közoktatásban. A tartományfőnök így nem is mondhatott mást, mint hogy szívesen felvesz, ha az egyik szakom az orosz lesz, mert nincs orosztanára. A másik szakot én választhatom. Annak idején, amikor a gimnáziumba jelentkeztem, óriási tragédiaként éltem meg, hogy helyhiány miatt a területi Rákóczi Ferenc Gimnázium orosz tagozatos osztályába tudtam csak bejutni. Mindennap volt oroszóránk. A tanárom egy sztálinista párttitkár volt, aki számára hamarosan kiderült, hogy nem feltétlenül szimpatizálok a kommunizmussal. Nehéz idők következtek: nekem ezerszer többet kellett teljesítenem orosz nyelvből ahhoz, hogy ne buktasson meg. A fejembe vettem, hogy elnyerem a tanárom bizalmát, és elmentem vele egy Szovjetunió-beli kirándulásra, majd pedig orosz gyerekeket láttunk vendégül. A szombatokat az orosztanulás ürügyén a szovjet nagykövetségen töltöttem. Volt ebben némi sunyiság is, mert olyan finom ételeket és italokat akkor sehol máshol nem lehetett kapni, mint ott. Na most ezek után azt mondja a tartományfőnököm, hogy sajnos csak akkor tud felvenni, ha tudom vállalni a felvételit orosz szakra!… Végicsináltam tehát az orosz nyelvi stúdiumokat, amiért nagyon hálás vagyok, mert az orosz irodalmat és kultúrát nagyszerűnek és mélyen kereszténynek tartom.
– Egyértelmű volt, hogy nemcsak testvér, hanem pap is lesz?
– Számomra egyértelmű volt a papság melletti döntés, mert a ferences atyákkal volt közelebbi kapcsolatom. Ugyanakkor igen varázslatosnak találtam a testvérek életét is. Anasztáz testvértől, aki sekrestyés volt, nagyon sokat tanultam, ő mindig a szegényeket szolgálta, még betegen is. A szerzetesek különben akkor kizárólag civilben járhattak, mert az állam szemében csak az számíthatott ferencesnek, aki egyszerre pap meg tanár is.
– Hogyan emlékszik vissza a papszentelésére?
– Itt, Pasaréten szentelt fel Ijjas József kalocsai érsek 1973. augusztus 5-én. Illene, hogy a papszentelés aktusára, a kézrátételre emlékezzek, de bevallom, nem ez maradt meg bennem igazán, hanem az, hogy a Mindenszentek litániája alatt a szentelendő teljesen leborul a földre, így kérve a Szentlelket és a szentek segítségét. Számomra ez a leborulás a megadást a Jóisten előtt, az imádatot, a fohászkodás teljes testi formáját jelentette, de ezen kívül mást is. Mivel világi gimnáziumba és egyetemre jártam, a papság bűneiről ott sokkal többet hallottam, mint az erényeiről és nagyságáról. A papszentelésen kettős érzés volt bennem. Egyrészt az Úristen kegyelme, hogy méltatlanságomban is méltat arra, hogy meghív a szolgálatára; másrészt nem tudtam elhessegetni magamtól annak gondolatát sem, hogy innentől kezdve ahhoz a csapathoz fogok tartozni, akik a külvilág szemében a leglenézettebbek. A leborulás tudatosította bennem, hogy ebben a kettősségben kell majd élnem, de ez fiatalként vonzónak tűnt. Fantasztikus kalandnak tartottam, hogy a Jóisten felemel, miközben az e világ a földbe döngöl.
Évekkel később került a kezembe Szent II. János Pál pápa visszaemlékezése, akinek szintén ilyen áldatlan időkben került sor papszentelésére. Ebben azt írja, hogy a leborulás egyben a megtaposottság jele is, hiszen az Úristen csak azt tudja felemelni, aki leborul előtte. Nagyon megörültem, hogy mind a ketten így látjuk.
– Volt személyes élménye II. János Pál pápáról?
– Rómában találkoztam vele, Majnek Antal atya püspökké szentelésén, aki a növendékem volt Pasaréten. A pápa fogadást adott Antal atya ismerőseinek. Derék lengyel emberként azt hitte, hogy mivel Antal atya szüleinek szlovákos neve van, szláv püspököt szentelt az ukrajnai magyarság számára. A fogadás elején Antal atya szüleivel szlovákul beszélt, minket, ferenceseket is szlovákul szólított meg, de mi magyarul válaszoltunk neki. Ezen elcsodálkozott. „Mogyorók?” – hangzott az ő kiejtése szerint. Elnevettük magunkat ezen a mogyorókon. Erre vizsgáztatni kezdett minket, és közben harsányan nevetett. Leopold atya állt éppen előttem. Tekintélyes testvér. Mivel mindenki hülyéskedett, azt mondták a pápának, ő a magiszter. Miközben rám nézett a pápa, Leopoldnak megjegyezte, bizony-bizony nem lehet könnyű egy ilyennek a magisztere lenni. Aztán tisztáztuk, hogy épp fordítva áll a dolog. Az egész társaság kacajba tört ki, elsőként is maga a pápa.
– Felszentelését követően Szentendrén és Esztergomban kezdett magyart és oroszt tanítani, majd Kárpátaljára küldték misszióba.
– Tizenhárom évig Szentendrén, egy évig Esztergomban tanítottam. Aztán 1989-90-ben helyeztek át Kárpátaljára, amiben nyilván szerepe volt az orosztudásomnak is. Magyarországon már megtörtént a rendszerváltás, de ott még a szovjet peresztrojkát élték. A járási egyházügyi megbízottat egyszer azzal kerestem meg, hogy a nagyszőlősi kórházban szeretnénk kápolnát létesíteni. A hivatalnokasszony elhűlve nézett rám, majd azt mondta: elment az esze, hiszen az egész nagy Szovjetunióban egyetlenegy kórházban sincs kápolna! Mielőtt válaszoltam volna, megkértem, hangosítsa fel egy kicsit az aláfestő zenét, majd azt feleltem: Magyarországról jöttem, ahol már megtörtént a rendszerváltozás, és egészen biztos vagyok benne, hogy itt is nemsokára meg fog történni. Ha most egy merész lépéssel aláírja a kérelmemet, az nagyon nagy előnyt fog neki jelenteni majd az elkövetkezendő években… Úgyhogy végül aláírta. Büszkeséggel és nevetve mondom, mert komiszság is van mögötte, hogy a Szovjetunióban elsőként mi szenteltünk fel egy ökumenikus, pravoszláv–református–katolikus kápolnát.
Teltek-múltak az évek, egyszer látogatóba mentem vissza Kárpátaljára. Gyógyszert vittünk, Bibliát meg minden olyasmit, ami tilos volt. A határállomásra megérkezve egy vámos hölgyet láttunk megindulni felénk, ami baj volt, mert tőlük jobban tartottunk, mint férfi kollégáiktól. Kiszállok az autóból habitusban, mondom, nincs semmi elvámolni valónk. A hölgy rám néz, és megszólal: „László atya, László atya! Hát igaza lett! Látja, milyen jó állást kaptam?” Köpni-nyelni nem tudtam a röhögéstől. A vámos asszony megölelt, megcsókolt, aztán hálálkodva továbbengedett. A hülyéknek mindig szerencséje van – legalábbis én ezt így élem meg. Ezeregy ilyen szélhámosság jellemezte az életem. Ezekre pláne Kárpátalján volt igazán szükségem.
– Milyen szélhámosságokra gondol?
– Például a kórházigazgatót is meg kellett nyerni a kápolna létesítése céljából. Nem tudtam, ki ő, de azt azért sejtettem, hogy nem a templomunkba jár az elvtárs úr. Bemegyek hozzá a hivatalba, az ajtaja előtt hallom, hogy oroszul üvölt valakivel. A legrosszabb pillanatnak tűnt ez a kérésem tolmácsolására, szerettem volna kámforrá válni, de már késő volt, kijött a folyósóra. Mondtam neki, azért jöttem, hogy tiszteletemet tegyem az igazgató úrnál, mert a híveinktől tudom, milyen nagyszerű ellátásban részesülnek az ő kórházában, milyen szeretettel vannak ott a betegek iránt, és mindezt egy kis csekélységgel szeretném most meghálálni neki. Volt nálam egy ukrán nyelvű bibliofil Kempis Tamás-féle Krisztus követése. Átadtam, és elköszöntem tőle.
Másnap csöngetnek a rendházunk előtt, látom, a kórházigazgató áll az ajtóban. Azért jött, mondja, mert szeretné megköszönni az ajándékom, látja, milyen csuda nagy bölcsességek vannak benne. Egyébként, amikor magyarra fordította, a mi Pázmány Péterünk is ezt írta a bevezetőben: „Csuda nagy bölcsességgel megírt kis könyvecske…” Az igazgató azt mondta, elhatározta, hogy a napi értekezleteket ezentúl minden reggel egy rövid rész felolvasásával kezdi. Erre előhozakodtam a kérésemmel, amire azt válaszolta, lehet róla szó, hiszen ebben a kórházban a szovjet idők előtt, még a magyar érában működött a kápolna, ami most raktárként szolgál. De végül is nem olyan nehéz kiüríteni, és együtt egy kicsit rendbe hozni… A kórházigazgató így adta végül áldását az ökumenikus kórházkápolnára, amit abból a szempontból is üdvözölni lehetett, mert akkortájt elég feszült volt a viszony főleg a görögkatolikusok és a Pravoszláv Egyház között. A kápolnamegáldáson a görögkatolikus és a pravoszláv pap, aki amúgy párttag is volt, egymás mellett álltak. Ez a pravoszláv pap azt is nehezményezte, hogy a hívei átszállingóznak a mi templomunkba, ugyanis a prédikációt mindig összefoglaltam oroszul is, hiszen a pravoszlávoknál nincs prédikáció. Sőt, még azt is megpróbálta elérni, hogy püspökké szenteljenek, mert akkor biztosan elhelyeznek innen. De aztán mély csalódására elmagyarázták neki, hogy mi katolikusok vagyunk, és nem Moszkvához, hanem Rómához tartozunk…
– Sokáig volt a növendékek magisztere is.
– Amikor Romániában is megtörtént a rendszerváltás, újra alakulhattak ott is ferences közösségek. Jelentkezőkből nem volt hiány, de felmerült a kérdés, ki nevelje őket. A magyarországi Kapisztrán rendtartomány vállalta, hogy a ferencesnek jelentkező erdélyi fiatalokat a mieinkkel együtt neveli Szegeden. Miután a dunántúli mariánus provincia szintén engedélyt kapott a létezéshez, ők is hozzánk küldték a növendékeiket. Így végül egy nagy létszámú növendékházzá bővültünk. Nagyszőlősről hívtak vissza, hogy Szegeden legyek magiszter, házfőnök, vélhetően tizenhárom éves magiszteri múltamra való tekintettel is. Idestova immár három évtizede, hogy Szegeden élek.
– A tanárság elválaszthatatlan Öntől. Hogy kezdődött a vonzalom?
– Tizenkét éves korom óta tanítok. Nem is tudnám már magam elképzelni enélkül, bár most, hogy nem taníthatok, kénytelen vagyok. A rendi nevelés sem egy külön fejezet, az is a tanítás-nevelés része. Tizenévesen büszkeséggel töltött el, hogy azzal járulok hozzá a szegényes családi kasszához, hogy bukdácsoló osztálytársaimat korrepetálom. A tanítás a lényem részévé vált, különösen az irodalomtanítás. Azt vettem észre, tanítva tudok tanulni, az marad meg bennem, amit másnak elmondok.
– Hogyan tanította az irodalmat?
– A gimnáziumi oktatás során egy különös tapasztalattal gazdagodtam. Becsülettel elvégeztem az egyetemet, és még becsületesebben készültem óráimra. Igen ám, de azt vettem észre, hogy a szakirodalom a maga elméletiségével mintha egyre távolabb kerülne a művektől. A mű maga az élet. És aki nem így közelít hozzájuk, hanem csupán valamilyen szakmai szempontból, az könnyen csalódik. Amikor a gyerekekkel például egy verset vettünk, miután felolvastam, három-négy kérdést tettem fel nekik vele kapcsolatban. Megdöbbentő viszonyulást tapasztaltam a részükről: sokkal életközelibben tudtak hozzászólni a művekhez, mint a szakirodalom. Amikor a műveket részleteiben elemeztük, rá tudtam bírni őket a jegyzetelésre. Az óra közben hol a táblánál álltam, hol a padsorok között, miközben öten-hatan jelentkeztek egyszerre. Varázslóra van szükség az osztályteremben! Ha párhuzamos osztályokban tanítottam ugyanazt, sohasem ugyanúgy csináltam, hiszen egészen másként közelítettek egy-egy témához.
– Mit jelent önnek a tanítás?
A tanítás egyszerre félelmetes és izgalmas. Egy többismeretlenes egyenlet, rengeteg ismeretlennel: hogy fog viszonyulni a diák, milyen állapotban leszek én éppen akkor, és ezeregy ilyen kérdés. Bukásközeli állapot bemenni minden órára, ugyanakkor izgatottsággal teli érzés is, hiszen annyi varázslatban és titokban lehet majd ott részünk.
Amikor szakfelügyelő jött az órámra, többen megkérdezték, nem tartok-e tőle. Azt válaszoltam: nagyon is tartok a harminc diáktól, de nem az egyetlen szakfelügyelőtől. A gyerekek a legkritikusabbak, de nem rosszindulatból azok. Lelepleznek. Ha kinéznek az ablakon, rájöhetek ebből, hogy valamit nem jól csinálok. Nem a gyerekekre kell rászólnom ilyenkor, hanem nekem kell pillanatok alatt váltanom, és úgy adni elő a mondandóm, hogy már ne akarjanak kinézni az ablakon. Mielőtt elkezdtem volna tanítani, elhatároztam, hogy soha nem fogom azt mondani, hogy „csönd legyen”. Mert zajongás csak amiatt lehet, ha valamit nagyon rosszul csinálok. Bonyolult a tanítás világa, olyan, mint maga az élet. Kegyetlenül és varázslatosan szép!
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír
Ferences Média, 2023
