A Pasaréti Közösségi Házban november 4-én folytatódott A Szó szimfóniája sorozat, ahol ezúttal Berhidai Piusz OFM tartományfőnök atya tartott előadást A keresztre feszített Ige olvasása címmel. Az idei évben már többször esett szó Szent Bonaventuráról, akár az előadó által fordított Legenda maior, akár a stigmatizáció jubileumi évfordulója kapcsán, mégis mindig találunk újabb és újabb szempontokat arra, hogy teológiáját és örökségét vizsgáljuk.
Ki volt Szent Bonaventura?
Bonaventura – akit Doctor Seraphicus, vagyis Szeráfi Doktor néven is említenek – kiemelkedő teológus volt, aki a középkori teológiai életpálya minden fontos lépcsőfokát bejárta. Korának teológusaihoz hasonlóan ő is kommentálta Petrus Lombardus Szentenciák című könyvét, ami egy hittudós életpályájának szinte kötelező állomása volt. Pályája végén egyetemi beszédeket, úgynevezett collatiókat írt, melyek közül az egyik a Szentlélek ajándékairól (Collationes de septem donis Spiritus Sancti), a másik pedig a teremtés hat napjáról (Collationes in Hexaëmeron) szól. Az utóbbi művében gyakran visszatér a keresztre feszített Igére, amely a Legendában is központi elem. Mint teológus és rendi elöljáró, írt apológiát a koldulórendek és az evangéliumi szegénység védelmében, ugyanakkor a keresztény hagyomány misztikusaként is ismert.
Egyesülés Istennel – a misztikus út
Szent Bonaventura misztikus teológiája az Istenhez vezető utat állítja középpontba, amelyen keresztül az emberi lélek fokozatosan közelíthet az isteni jelenléthez.
Két jelentős művét, az Itinerarium mentis in Deum (A lélek zarándokútja Istenhez) és a Lignum vitae (Az élet fája) címűt emelte ki Piusz atya, mint olyan írásokat, amelyekben Bonaventura misztikus látásmódja tükröződik: „Ez valójában szellemi erőfeszítés arra, hogy megmagyarázzuk, megértsük, miként képes az emberi lélek eljutni Istenbe, az Istennel való egyesülésig” – mondta az előadó.
Az Istennel való egyesülés útjaként Bonaventura a következő lépéseket javasolja: először szemléljük a teremtett világot, majd vizsgáljuk meg önmagunkat, végül emeljük tekintetünket Krisztusra.
Bonaventura misztikáját a spekulatív jelleg határozza meg: keresztény szemlélődése nem olyan elragadtatás, amely kikapcsolja a gondolkodást, hanem szigorúan fogalmi alapú, gondosan megformált kifejezésekkel megvilágított szellemi utazás. Életrajzaiban teológiai szakkifejezéseket használ, amelyek nem csupán megerősítik, hanem értelmezik is Szent Ferenc életének fontos eseményeit. Az alábbi idézet jól példázza Bonaventura látomásának értelmezését: „Midőn ezen szemlélődtem, tüstént megértettem, hogy ez a látomás nem jelent mást, mint Atyánk elragadtatását a szemlélődésben és az odáig vezető utat.” (Itin 2)
Bonaventura tehát olyan módon közelíti meg a szemlélődést és a misztikát, hogy közben teológiai pontossággal, szakszerű fogalmakkal tárja fel a belső spirituális utazás lényegét.
Piusz atya három kulcsszót emelt ki, amelyek Bonaventura teológiai alapgondolatait tükrözik:
„Aki teljesen az engesztelés e táblájára fordítja tekintetét s hittel, reménnyel és szeretettel, áhítattal, csodálattal, örvendezve, dicsérettel és ujjongással nézi a kereszten függő Krisztust, az vele együtt ünnepli az átvonulást, a húsvétot (pascha, hoc est transitum). A kereszt gerendáján vonul át a Vörös tengeren, Egyiptomból a pusztába vándorol… Ebben részesült Szent Ferenc is, amikor a magas hegyen – ahol az itt írottakat végigelmélkedtem – elragadtatásában keresztre szegezett, hatszárnyú szeráf jelent meg neki… a tökéletes szemlélődés oly példaképe lett… hogy – mintegy második Jákob és Izrael – Isten őáltala minden igazi lelki embert erre az átvonulásra és elragadtatásra (transitum et mentis excessum) hívjon meg… Ha ez az átvonulás (transitu) tökéletes, akkor minden értelmi tevékenységnek abba kell maradnia, s a szív legmélyebb érzésének Istenhez kell szállnia és hozzá alakulnia, de ez rejtély és titok!” (Itin 7,2–4)
Ezek az elemek együtt alkotják a mű spirituális és teológiai struktúráját, ahol a kereszt egyszerre jelképezi Jézus útját és Ferenc életében bekövetkező isteni átformálódást.
A Verbum
Bonaventura teológiájának egyik alapvető fogalma az Ige (verbum), amely által Isten teljesen feltárja önmagát. Bonaventura az Ige három megjelenési formáját különbözteti meg:
„Amiképpen Krisztus, mint teremtetlen Ige mindent tökéletesnek teremtett, úgy megtestesült Igeként tökéletesre kellett újraformálnia mindent.” (Breviloquium 4,10)
Kiemelten fontos számára a verbum crucifixum vagy verbum crucis, azaz a megfeszített Ige, a Kereszt Igéje, amely Bonaventura értelmezésében túlmutat a passión:
„A keresztre feszített Ige megmutatja nekünk az igazság útját, és a tökéletes szeretet példáját nyújtja. Szenvedése által a Fiú eltárja Isten határtalan szeretetét, amely arra hív minket, hogy kövessük az alázat és önátadás ugyanezen útját.” (Collationes in Hexaëmeron 4,6)
„Az Ige, a Kereszt és a keresztre feszített Jézus áll teológiai gondolkodásának középpontjában, hiszen nála a Kereszt értelme átfogja a teremtést, a megváltást és a megtestesülést egyaránt. Ezért a Kereszt Szent Ferenc életében és életrajzában is központi szerepet kap” – fejtette ki Piusz atya. „Bonaventura nem csupán dokumentálni kívánja Ferenc életét, hanem kiemelni azt, ami minden hívő számára nélkülözhetetlen: az Úr Jézus keresztjét és sebeit.”
A Legenda maior felépítése
A legenda felépítését tekintve egyszerre áll kronologikus és tematikusan elrendezett fejezetekből: az első négy és az utolsó két fejezet időrendben mondja el Ferenc élettörténetét, míg ezek között egy háromszor három részből álló, témákra felfűzött egység mutatja be a szent életének egy-egy epizódját. Az életrajz központi ikonja a stigmatizált Ferenc, aki Krisztus sebeit megkapva az Ő képmásaként tanít és vezet minket. Minden ennek a képnek van alárendelve, ami folyamatosan felhívja a figyelmünket arra, hogy egy olyan szenttel állunk szemben, aki képes volt annyira közel lépni az Úr Jézushoz, amire korábban nem láttunk példát.
Piusz atya a legenda nem megszokott felépítését azzal magyarázta, hogy a Jézushoz való hasonlóság túlmutat Ferenc személyén, akinek története így túllép a puszta kronologikus eseményeken. Emiatt nem csupán Ferenc életének részletei válnak fontossá, hanem az Istenhez való közelsége is. Bár a Legenda maior tartalmaz egyedi, történetileg hiteles részeket is, sokan túlságosan teologizálónak tartották, a 20. századi kritika inkább az „ember Ferencre” volt kíváncsi, pontos életrajzi adatokkal. Ugyanakkor Bonaventura szemléletében a szent életének lényege Isten közelségében rejlik, így a teológiai értelmezés itt szerves része a róla szóló beszédnek.
A Legenda maior felépítése rendkívül átgondolt és strukturált mind a teljes mű, mind az egyes mondatok szintjén, ahol a kereszt visszatérő, központi elemként jelenik meg: összesen hét alkalommal jelenik meg a kereszt Ferenc életében, utoljára kiemelt módon a stigmatizációkor.
A Prológus jelentősége
A Legenda maior prológusa kicsiben magában foglalja az egész történetet. Olyan, mint egy ünnepélyes és vibráló nyitány, amely röviden összegzi a legenda lényegét.
A legenda eredetileg felolvasásra készült a rendi közösség számára. Egykor ebédlői olvasmányként szolgált, amelyet Szent Ferenc ünnepének nyolcadában olvastak fel. A zsolozsmában ennek egy rövidebb, kivonatolt változatát, a Legenda minort osztották fel nyolc napra, így minden napra jutott egy rész a testvérek számára.
„Megjelent a mi Üdvözítő Istenünk kegyelme
ezekben a végső napokban szolgájában, Ferencben,
mindazoknak, akik igazán alázatosak
és barátai a szent szegénységnek,
akik őbenne Isten túlcsorduló irgalmát tisztelik,
s így példájából megtanulják,
hogy az istentelenségnek és a világi kívánságoknak
teljesen ellentmondjanak,
Krisztushoz hasonlóan éljenek,
és a boldog reménységet
lankadatlan vágyakozással szomjúhozzák.”
Bonaventura egyik alapvető kulcsszava rögtön a bevezető mondatban megjelenik: „Megjelent a mi üdvözítő Istenünk kegyelme…” A „megjelent” (apparuit) kifejezés arra buzdít, hogy Szent Ferenc alakját Isten kegyelmének megnyilvánulásaként szemléljük. Egy másik fontos kulcsszó a vágy, az Isten utáni sóvárgás, amely nélkül senki nem érhet el igaz békére vagy teljes szemlélődésre.
A prológus tele van bibliai képekkel és szimbólumokkal, amelyekkel Bonaventura Szent Ferenc alakját világítja meg. A legfontosabb kép a Jelenések könyvéből származik: az „élő Isten jelét viselő angyal” (Jel 7,2) motívuma. Bonaventura úgy látja, hogy az élő Isten jele, amely Ferenc testén megjelenik, nem más, mint Jézus sebei, amelyeket Isten ujjával rajzolt bele. Ez a kép – már a prológusban is megjelenő kereszt és a megfeszített Jézus alakja – nem csupán a passióra utal. Magában hordozza az üdvtörténet szélesebb, eszkatologikus jelentését: Ferencben felismerhetjük a Jelenések könyvének angyalát.
„Amikor Bonaventura Szent Ferencről beszél, akkor a megfeszített Úr Jézust akarja a szemünk elé hozni és belevésni a szívünkbe az Ő képét” – hangsúlyozta Berhidai Piusz. A kereszt szemlélése megkerülhetetlen, bármely kérdésről is gondolkodjunk; így érthető, hogy Bonaventura is a keresztet helyezte teológiájának, Ferencről való elmélkedésének középpontjába.
Bonaventura Szent Ferencről írt életrajza azért lehet számunkra ebben a jublieumi évben különösen izgalmas, mert a stigmatizációt állítja fókuszba. E jelentős mű a megjelenése utáni első hét évszázadon át a Szent hivatalos életrajzaként szolgált, s bár ma már ma már nincs ilyen, Szent Ferenc korában és a következő századokban nagy jelentőséggel bírt, hogy életét a rend által hitelesített írások örökítsék meg. Ez nemcsak a ferences identitást erősítette, hanem a világ számára is egyértelműen meghatározta, hogy ki volt Szent Ferenc.
Az előadást és a közönség kérdéseit követően Kardos Csongor OFM invitált mindenkit A Szó szimfóniája következő alkalmára: december 2-án Szatmári Györgyi, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Biblikus Tanszékének vezetője tart előadást Sebet sebbel címmel a stigmatizáció jubileuma kapcsán. Előadásában arról fog beszélni, hogy a sebek milyen formában, milyen jelentéstartalommal fordulnak elő a Szentírás könyveiben.
Ferences Média, 2024
Fotók: Gieszer Richárd
