Hamarosan elindul a Ferences Ifjúsági Zarándoklat. Ebből az alkalomból megkértük a tavalyi zarándoklat egyik résztvevőjét, Kovács Antóniát, aki a kommunikációs csapatunk egyik tagja, hogy meséljen az élményeiről.

– Lehetne az az első kérdésem, hogy hol hallottál először a zarándoklatról, de azt hiszem, ez a munkádból kifolyólag elég egyértelmű.

– Nos igen, az én helyzetem elég speciális, ugyanis belülről láttam az egészet onnantól, hogy idekerültem. Éppen a zarándoklat előtti nyári hónapokban kezdtem  a ferences rendtartomány központi kommunikációs csapatában dolgozni, így az esemény hirdetése során sok képet láttam a korábbi évekből, a körben pacsizó zarándokokról, a „repülő” ferencesekről. Emiatt eleve volt bennem egyfajta kíváncsiság, hogy hogyan kapcsolódhatnak ezek egy zarándoklathoz.

– Hogyan döntötted el végül, hogy jelentkezel?

– Berhidai Piusz tartományfőnök atya ajánlotta fel ezt a lehetőséget, hogy személyesen tapasztaljam meg ezt a légkört, és hogy jobban megismerjem a ferenceseket. A sátorozás, a több napon át tartó gyaloglás és a bizonytalan tisztálkodás gondolata, őszintén szólva, először megriasztott, így azt mondtam, még átgondolom. Valójában azonban nagyon érdekelt, milyen lehet egy zarándoklat, és  nagyon örültem ennek a felajánlásnak. Jó alkalomnak tűnt arra, hogy jobban megismerjem önmagamat, és tisztábban lássam, mi Isten szándéka velem. Az egyetemet befejezve eléggé elveszettnek éreztem magam, nem igazán tudtam, hogyan és merre tovább. Egész életemben tisztában voltam azzal, hogy édesanya szeretnék lenni, a kortársaimon viszont azt láttam, egyre kevesebben fordulnak a családi hivatás felé, helyette mindenki a fényes karrierre hajt. Azt reméltem, a zarándoklat megfelelő alkalom lesz arra, hogy átgondolhassam az életemet, és választ kapjak az ehhez kapcsolódó kérdéseimre. Ezenkívül valahol az a gondolat is vonzott, hogy legyalogoljak egy ekkora távot, hiszen úgy véltem, ezzel magamnak is bebizonyíthatom, hogy amit kitűzök magam elé, azt mindig el is tudom érni.

– Mi volt az első benyomásod, mikor megérkeztél Esztergomba?

– A regisztrációkor sokan régi ismerősként üdvözölték egymást, otthonosan mozogtak az iskola területén is, pacsiztak, nevetgéltek. Örültem, hogy lefoglaltak a regisztráltatás körüli teendők, mert így nem aggódtam azon, vajon mi vár rám a következő naptól. Szerencsém volt, mert az egyik testvérrel már akkor jó barátságot kötöttem; együtt osztogattuk a pólókat az érkező zarándokoknak.

– Milyen volt a ferencesekkel találkozni?

– Igazán különleges kapcsolat alakult ki velük, bármikor számíthatok rájuk, ha valamilyen problémám van. Alapvetően nem találkoztam korábban szerzetesekkel személyesen, de érdekelt, mit jelent a „hívás” és honnan tudták, hogy nekik szerzetesnek kell lenni. Érdekes, egyedi és nagyon mély vallomásokkal gazdagodtam az Isten-kapcsolatukról és a hivatásukról a velük való beszélgetések alkalmával. Ugyanakkor a ferenceseknek egy sokkal lazább oldalát is megismerhettem. Patakon, a plébánia kertjében tartott Ki mit tud? versenyen a ferencesek is felléptek. Egy nagyon vicces és felszabadult számot adtak elő, amibe bevontak minket fiatalokat is. 
Szintén meghatározó élményem, amikor a nagyobb emelkedőkön néhány testvér megengedte, hogy a kordájukba kapaszkodhasson, akinek szüksége van rá, így segítve egyeseket az előrejutásban.

– Mi volt a legmeglepőbb a zarándoklaton?

– Nagyon megérintett az az összefogás, amit a körülöttem lévőkön végig tapasztaltam. Nekem nincs testvérem, de már az első közös vacsoránál olyan érzésem volt, mintha hirtelen nagyon sok testvérre tettem volna szert, akikkel segítünk egymásnak. A velem egy asztalnál ülők mind megosztották a másikkal az ételüket, segítettek teát tölteni, és senki nem ment el újabb adag kenyérért anélkül, hogy meg ne kérdezte volna, hozhat-e még valakinek. Már akkor elkezdett kialakulni egy olyan közösség, amelyben valahogy nagyon különleges módon kapcsolódtunk egymáshoz.
Ez a közösséghez tartozás érzése erősödött bennem, amikor az első gyaloglással töltött nap a reggeli szentmise után elindultunk a ferences templomból. Hihetetlen volt átélni, ahogy mind együtt éneklünk, és közben megyünk előre, követjük a keresztet. Az emberek csodálkozva álltak meg, mikor elmentünk mellettük a városban. Néhányan, akik már ismerték a zarándokokat vagy a ferences testvéreket, az ablakaikból integettek nekünk. Ez volt az első olyan élményem, ahol úgy éreztem, a Jóisten valóban ott van körülöttünk.

– Volt nehéz pillanata a zarándoklatnak? Ha igen, mikor?

– Egyértelműen az ötödik nap, a szécsényi szakasz vége. Több, mint 38 km-t gyalogoltunk aznap, fáradtan és porosan érkeztünk a kolostorba vacsorára. Emlékszem, ez volt az egyetlen olyan nap, amikor azt gondoltam: ha én ma este lefekszem, reggel képtelen leszek ráállni a lábamra. Amikor másnap reggel elindultunk, és megláttam azt a meredek emelkedőt, amin keresztül elhagytuk a várost, majdnem elsírtam magam. Végül persze sikerült ezt is leküzdeni, és folytathattuk utunkat Szentkút felé.

– Említetted a beszélgetésünk elején, hogy a kíváncsiságod indított el, hogy végül részt vegyél a zarándoklaton. Sikerült választ kapnod a pacsizó zarándokok kérdésére?

– Igen, és a „repülő” ferencesek rejtélye is megoldódott. A pacsizás a kiengesztelődés egy sajátos – ha úgy tetszik „zarándokos” – formája, amikor megbocsátunk társainknak és magunknak is. Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Az az erős közösséghez tartozás érzés csúcsosodott itt ki, amit az első közös vacsoránál megéreztem, és ami az egész zarándoklatot is körüllengte. Talán ennek is köszönhető, hogy olyan szoros barátságok alakultak ki, amelyek azóta is tartanak.

– A barátságokon kívül mi az, amit elvittél magaddal a zarándoklatról, mi volt a legmeghatározóbb?

– Az első csendes szakasz alkalmával ébredtem rá arra, hogy a zarándoklat pontosan olyan, mint az élet maga: hepehupás. Vannak jobb és rosszabb pillanatok, vannak hegyek, amikor úgy érzed, minden jól megy, meg tudod csinálni, és hamarosan célba érsz, és vannak hullámvölgyek, amikor úgy érzed, képtelen vagy továbbmenni. A következő hegycsúcs, az újabb jó pillanat gondolata azonban újra és újra átjuttat ezeken a nehézségeken.
Éppen emiatt valahogy végig ugyanolyan közel éreztem magamhoz a Jóistent, mint az első napon az elinduláskor. A jó pillanatokban azért, mert észrevettem az általa teremtett világ apró csodáit: az elmélkedés alatt az erdő különféle neszeit, az ég kékjét, éjszaka a rengeteg csillagot – például soha nem láttam még olyan csillagosnak az eget, mint az első, szabad ég alatt töltött éjszakán. A nehezebb pillanatokban pedig azért, mert tudtam, éreztem, hogy ott van mellettem, nem hagy magamra akkor sem, ha erőtlennek érzem magam a folytatáshoz.

*

A zarándoklatra az alábbi ŰRLAP kitöltésével tudsz jelentkezni augusztus 1-ig. További információk és a részletes program pedig ITT található.

Ferences Média, 2023