Boros Gyevi Imre még az első világháború előtt, 1914. június 2-án született Zentán. Egy szerzetes nagynéni sokat imádkozott azért, hogy a nyolcgyermekes családból származó kisfiúból pap legyen. Adott is neki egy Szent Antal-képet, amit a kisfiú addig-addig nézegetett, hogy az elemi elvégzése után az akkor már Jugoszláviához tartozó terület ferences kisszemináriumába jelentkezett. Mire a teológiát Zágrábban elvégezte, szülőföldjét, Bácskát ismét Magyarországhoz csatolták. A ferencesek gyöngyösi teológiai főiskoláján tette le utolsó vizsgáját, és Egerben szentelték pappá 1941 novemberében.
Az újmisés szerzetes a siklósi és a máriagyűdi ferences rendházban szolgált a rendek szétszóratásáig. Baranya megye horvátok lakta településeinek volt a lelkipásztora és a híres gyűdi kegyhely gyóntatója. Amikor 1950 nyarán egy éjszaka dörömböltek a rendház kapuján, azt gondolta, hogy valaki most is gyónni akar. Kaput nyitott, és akkor látta, hogy nem gyónni akarnak, „hanem inkább minket gyóntatni…” – mondta a remek humorú Imre atya a halála előtti utolsó interjúban. Ávósok álltak ott, hogy elhurcolják a barátokat.
Kecskemétre vitték, ahonnan néhány hónap múlva a rendi ruhájától is megfosztott szerzetest sokadmagával szélnek eresztették. Boros Gyevi Imre csak abban bízhatott, hogy horvát nyelvtudása miatt a pécsi püspökségnek, ahol sok horvát nemzetiségű katolikus él, előbb-utóbb szüksége lesz rá. Így is történt. Baranyában, majd amikor onnan a hittanoktatás melletti bátor kiállása miatt kitiltották, Tolnában szolgált 1957-ig. Utána Mohácson, majd ismét kis, horvátok lakta, baranyai falvakban működött 1988-ig, amikor nyugdíjba vonult, és a pécsi irgalmasok templomában lett kisegítő lelkész.
A rendszerváltozás után a négy évtizeden át mindössze két iskolában oktató-nevelő munkára szorított ferencesek számos templomot, plébániát és kolostort visszakaptak, de plébánosi gyakorlattal rendelkező tagjuk nemigen volt. Így aztán egyszer csak kopogtattak Imre atya pécsi otthonának kapuján, de most nem az ávósok, hanem Hegedűs Kolos provinciális, és kérte a pécsi püspökség nyugdíjas papját, hogy térjen vissza a rendi keretbe.
Imre atya engedelmesen igent mondott, de azt kérte, hogy korára való tekintettel ne bízzanak rá vezetői feladatot. Mikor azonban megérkezett a rend budai kolostorába, a szerzetestársak kórusban éljenezték „az új szécsényi plébánost”. Vagyis a nyugdíjas éveknek átmenetileg befellegzett. Négy évig a nógrádi városban vezette az egyházközséget, majd Mátraverebélyen még egy évig volt házfőnök, s csak utána adatott meg neki, hogy egyszerű kisegítő lelkipásztor, gyóntató és miséző lehessen.
Boros Gyevi Imre atya nagyon várta az idei tavaszt, hogy szokása szerint naponta hosszú sétákat tehessen a Margit körúti rendház kicsiny kvadrumában. Egészen a legutóbbi hetekig valóban rendszeresen sétált, olvasott, vendégeket fogadott, keresett lelki vezető volt. Szerény, figyelmes és igen kedves ember volt, aki ferences papi hivatásához a legnehezebb időkben is hű maradt. Rubinmiséjekor, 2011-ben azért adott hálát, hogy az Úr mindig megsegítette, és mint mondta: „talán” valamit tett az Úr dicsőségére. Újmisés és rubinmisés jelmondata ugyanaz volt: Jöjjön el a Te országod! A hosszú élet titkáról Imre atya akkor huncut mosollyal így nyilatkozott: „nem szabad a szuszogást abbahagyni”. Büszke volt rá, hogy testvérbátyja néhány éve 106. életévében adta vissza lelkét a Teremtőnek. Imre atya is szerette volna megérni 100. születésnapját. Ez nem adatott meg neki. A szuszogást abbahagyta. Isten nyugosztaljon, Imre atya!
