Zatykó László 1947-ben született Budapesten. 1966-ban jelentkezett Szent Ferenc rendjébe, és a Ferences Hittudományi Főiskola mellett 1968-tól az ELTE Bölcsészettudományi Karán a magyar–orosz szakot is elvégezte. Miután diplomázott, a ferencesek szentendrei és esztergomi gimnáziumában tanított, majd 26 éven át a rend fogadalmas testvéreinek magisztere volt Budapest-Pasaréten (1978–1988; 2004–2007) és Szegeden (1991–2004). László atya 1989-ben a kárpátaljai Nagyszőlősön (akkor még Szovjetunió-Ukrajna) az alakuló misszió vezetője volt.

Amikor megjelenik kis hátizsákjával, mindig mosolygó szemével az én szerzetesem, akkor békesség költözik a szívembe. László atya szerénysége, tudása, humora és öniróniája megmutatja, hogy miként kezeljük helyén a „világot”. Lelkében gyermek tud lenni, ezért szeretik feltétel nélkül a gyerekek. Amikor látom gyerekekkel körülvéve, mindig elgondolkodom, hogy vajon azért van oly közel az Atyához, mert gyermek tud maradni, vagy azért tudott gyermek maradni lelkében, mert olyan közel van az Atyához?

Számomra „elképesztő” alapossággal készül a lelkigyakorlatokra, megérkezik jegyzeteivel és szinte szemináriumot rögtönöz az adott témából. Ilyenkor a tanárt látni benne, akinek a szemében előadás közben olyan istenszeretet van, ami átjárja a hallgatót is.

Nagyböjti lelkigyakorlatunkon elmentünk Szeged-Gyálarétre egy házi kápolnába a vasárnapi misére, amit László atya tartott. Rengeteg gyerek, zsúfolásig megtelt terem, „folyamatos mozgás”. Hagyományos templomhoz szokott emberként „rémülten” vártam, mi lesz ebből. László atya csillogó szemmel, nyugodt méltósággal és vidámsággal egy számomra meghatározó szentmisét celebrált. Az volt ott, akkor az egyház.

Nem mellékesen ő a kiskőrösi Ferences Világi Rend Szent Pió és Teréz anya Közösség lelki asszisztense. Hát ilyen az én szerzetesem.

Kenyeres Zsolt