Kedves Testvéreim!
A nagyböjt a bűnbánat ideje. Amikor meghalljuk a bűnbánat szót, sok esetben egy érzelemmel átélt folyamatra gondolunk először, és egy-egy gyónásunk alkalmával saját szemünkre vethetjük: nem érzünk semmiféle érzelmi bánatot abban, amivel vádoljuk magunkat. Ilyenkor tévesen azt gondolhatjuk, hogy nem elégséges az a bűnbánat, amit gyakorlunk. Bár nagy ajándék, ha olykor érzelmileg is átéljük, őszintén megbánjuk, amit tettünk, de a bűnbánat elsősorban nem az érzelmekről szól, hanem az akaratról. A kiengesztelődés szentségében az Egyház arra hív, hogy szembenézzek azzal amit tettem, és eldöntsem: ezentúl másként akarom tenni – még akkor is, ha sejtem: nem biztos, hogy mindig sikerülni fog. Ez az akarat a legfontosabb.
Nagyböjt elején elgondolkozhatunk rajta: mit jelent a szentgyónás? Mit jelentenek a bűnök – és azok megbánása, letétele? Ez nem egy divatos téma. Manapság könnyen fölmentjük magunkat tetteink felelőssége alól, helyette a körülményeket és a múltat hibáztatjuk, miközben belül szorongunk: úgy érezzük, hogy mindent elrontunk és semmit nem csinálunk jól.
Amikor a bűnbánatról beszélünk, elsősorban nem saját magunkra kell tekinteni. Egy történetet hoznék ide: Leó testvér, Szent Ferenc egyik társa, átkelve egy patakon szomorúan megjegyezte: “Ó, ha mi is olyan tiszták tudnánk lenni, mint a víz!” Szent Ferenc válasza meghökkentő: “Ne foglalkozz te annyit lelked tisztaságával! Fordítsd tekinteted Istenre! Csodáld! Örvendezzél azon, hogy van! Ő, aki maga a szentség, a tisztaság!” Saját magunk, a bűneink és minden más előtt Istenre kell tekintenünk. Ő az, aki irgalmas, aki megtisztít minket. A Teremtő annyira szeret, hogy nemcsak a bűneink nélkül szeretne látni minket, hanem akkor is, ha hibákat és bűnöket követtünk el. Ő ilyenkor is irgalommal járul hozzánk. A bűnbánat tehát ez: részesülni ebben az irgalomban; kinyitni a lelkünket Istennek, aki irgalmazni akar nekünk, aki tisztává akar tenni minket. Felidézhetjük azokat az emberi élményeinket, amikor mi magunk éreztük, hogy tisztátalanok, bűnösök voltunk, és valahogyan ezt szerettük volna jóvátenni. Szerettük volna, ha a másik ember – akit esetleg megbántottunk, aki fontos számunkra – e nélkül tudna ránk tekinteni. Ez a vágy sokkal hatalmasabban jelen van az Istennel való kapcsolatunkban: szeretnénk magunkat bűntelenül látni Isten előtt. Isten mindig irgalommal fordul felénk, ebben biztosak lehetünk. Ő megtisztít, és többé nem tekinti azt, amit megtettünk. Az irgalom elfogadása során azonban szembesülnünk kell a tetteinkkel; és merni kell kimondanunk: Igen, lehet a dolgokat rosszul csinálni: a kapcsolatokat el lehet rontani, a másikat meg lehet sérteni, és igen, tudunk olyan dolgot tenni, ami nem helyes… ami hibás… ami bűn…! Ezekre mind képesek vagyunk szabad akaratunkból. De az utolsó szó mindig az irgalomé és a megbocsátásé.
Föltehetjük továbbá a kérdést: mi alapján tudjuk valamiről, hogy bűn, vagy nem bűn? Csak rajtunk múlik? Sokszor mi magunk is pontosan tudjuk, hogy mit rontottunk el. De be kell látnunk, hogy nem a mi szubjektív elgondolásunkon múlik, hogy mi a jó és mi a rossz. Sok esetben objektív, tárgyilagos törvények és szabályok megmondják valamiről, hogy helyes, vagy nem, és még ha ezt belül nem is érezzük, akkor is úgy van. Ma a világ fölteszi a kérdést: hogyan veszi az Egyház a bátorságot, hogy valamiről így vagy úgy nyilatkozzon? Hogyan mer parancsokat hozni? Természetesen nem magától. Azért teheti ezt az Egyház, mert a Szentírásban, Jézus Krisztus tanításában gyökerezik mindaz, amit kimond. Ha egy parancsnak vagy szabálynak nem értjük a lényegét, akkor mögé kell néznünk. Meg kell vizsgálnunk, hogy mi az, amit ez a parancs védeni szeretne? Ezen a ponton gyakran felismerhetjük, hogy az Egyház ugyanazokat az értékeket (például az élet, az ember méltósága) szeretné megóvni, mint a polgári szabályok, csak másként: nem emberi elgondolásból, hanem a teremtés titkából kiindulva. Máskor azt látjuk, egy-egy szabály védőkorlát számunkra. Át lehet lépni anélkül, hogy rögtön nagy bajba kerülnénk, de ingoványos területre érkezünk, ahol már nagyon könnyű elbukni, szakadékba zuhanni.
Amikor bűnbánatot tartunk, sok esetben egyértelműen látjuk: ott és akkor valamit nagyon elrontottam. Azonban ennél sokkal alattomosabban, a hétköznapjainkba észrevétlenül is beszűrődhetnek rossz szokások, pl. a türelmetlenség, a kedvesség hiánya, a megszólások. Érdemes elgondolkodnunk: ezek a kis dolgok mivé tesznek engem? Amikor az ember kimegy fát vágni az erdőbe, egy ideig tudja irányítani, hogy a fa merre dőljön, de egy idő után már nem. Így vagyunk az életünk apró tetteivel is: egy ideig tudom irányítani, hogy milyen ember leszek, de ha rossz szokások berögzülnek, egyértelművé válhat az életem iránya, az hogy milyen emberré válok, mit gondolnak rólam mások. Ez pozitív értelemben is igaz: ha egy-egy jó tulajdonság rutinná, erénnyé válik, egész személyiségem is jó irányba változhat.
Kedves Testvérek! Bűnbánat pillanataiban fölfedezhetem a hibáimat, és beismerhetem, hogy valamit elrontottam: emberi kapcsolatomat romboltam, az életemet nem jó irányba tereltem. Isten kegyelméből azonban nem ezé az utolsó szó, hanem az irgalomé és az újrakezdésé. A bűnbánatnak a Katolikus Egyház által felkínált formájában, a szentgyónásban Isten nem csupán eltörli ezeket a vétkeimet, hanem megadja számomra azt a segítő kegyelmet, hogy másként tudjak cselekedni, akkor is, ha már régóta, sokszor, ugyanazokat az apró bűnöket követtem el. A szentgyónásban megjelenik a hit, hogy Isten képes megtisztítani, megújítani akkor is, ha úgy érzem, erre saját erőmből képtelen vagyok.
Nagyböjt a bűnbánat ideje. Higgyünk Isten irgalmában, és kérjük az ő kegyelmét, hogy befogadhassuk szeretetét!
Ámen.
Lejegyezte: Varga Mónika – Ferences Sajtóközpont, Ferences Alapítvány
