„Egyetlen hivatásunk, hogy szeressünk és jót tegyünk” címmel november 5-én jelent meg az alábbi cikk a Magyar nemzetben.

Böjte Csaba ferences szerzetes, a dévai árvák gyámola édesanyjával együtt december5-én, a kettős állampolgárságról tartott, szégyenletes kimenetelű népszavazás kilencedik évfordulóján félmilliomodikként, a legfőbb közjogi méltóságok előtt teszi le az állampolgári esküt. Az ünnepi eseményre édesanyjával együtt érkezik az Országházába. Az idős asszony e naptól szintén magyar állampolgár.

– Csaba testvér, milyen érzés, hogy végre ön is magyar állampolgár lesz?

– Örülök, ugyanakkor magától értetődő és természetes dolognak tartom, ami történik. A lelke mélyén minden határon túl maradt magyar nemzetiségű ember vágyik rá, hogy ő is teljes jogú magyar állampolgár legyen. Én is tisztelettel kértem, és örömmel vettem, amikor értesítettek, hogy a köztársasági elnök jóváhagyta a kérésemet.

– Gondolom, hogy örömmel írta alá az államelnök a dokumentumot, mert ha valaki a magyarság hírnevét világszerte fémjelzi, akkor az Böjte Csaba. Sokszor elmesélte már, hogyan kezdődött az egyedülálló gyermekmentő szolgálata. Amíg egy budapesti segítője lakásán vártam önre, belenéztem az ön – általa kinyomtatott – programjába. Győrből érkezett éppen, egy órája van kifújnia magát, és máris indul Debrecenbe. A következőnapon megfordul Szegeden majd Pécsett, este pedig Kecskeméten háromnapos lelkigyakorlatot tart a nagytemplomban. Másnap is a kecskeméti program mellett két vagy három magyar településen várják. Mindenhol tömegek előtt kell beszélnie, igét kell hirdetnie. Hogyan bírja ezt az iramot?

– Így advent kezdetén talán nem botránkoznak meg, ha egy viccet elmesélek. Megy az erdőbe a csigabiga, és találkozik a társával. Össze-vissza vannak hajolva a csápjai. Társa kérdi, te, mi lett veled, hol jártál? Azt mondja, tegnap ezerrel téptem az erdőn keresztül, és egyszer csak, nem kibújt előttem egy gomba? Nagyon fontos a jókedv, a derű, a vidámság. Az az én munkám, hogy szolgáljam a népemet mint ferences szerzetes. Valamikor a szegfej mellé ütök. A virágot Isten arra teremtette, hogy nyíljék. A kis fecske is tudja a dolgát, és ha eljön az ideje, hosszú útnak indul, hogy elmenjen melegebb éghajlatra. Ez az ő élete, a hivatása, és ezt ő örömmel, lendülettel tesz. Ha tudatosan törekszünk arra, hogy a jókedv, a derű, a vidámság ott legyen a szívünkben, akkor minden sokkal egyszerűbb és könnyebb.

– Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a kesergésre, az önsajnálatra határon innen és határon túl. Önből sugárzik az öröm, a Szent Ferenc-i egyszerűség. Sokunknak tud táplálékot, önbizalmat, tettre készséget adni. Honnan meríti ezt a táplálékot, amit aztán tovább tud adni?

– Az evangéliumból. A mi Urunk Jézus Krisztusnak a Mennyei Atya mondja, hogy menj fiam, és magyarázd el ezeknek az embereknek, hogy jobb békében, szeretetben élni, mint háborúzni és ellenségeskedni. Menjél, magyarázd el nekik a szeretet parancsát, verjél hidat az ég és a föld közé! És milyen szép, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus karácsonykor azt mondja: ez nagyszerű, essünk neki – és megszületik egy istállóban. Ha Jézus olyan lenne, mint a mai ember, akkor – gondolom – sírva, zokogva haza szaladt volna a Mennyi Atyához, és mondta volna: Te, Mennyei Atya! Te azt hiszed, hogy ezek vártak? Hiányoztunk nekik? Egyáltalán nem! Szegény József végigkopogtatta Názárettől Betlehemig az összes ajtót, és sehol se volt hely. Nincs hely, menj tovább, nem ismerünk, nem engedünk be. És nagy nehezen, képzeld el, Mennyei Atyám, egy istállóban születtem meg. Hát ne tudd meg! Ott szinte letapostak a tehenek, összevegyültem szénával, szalmával. Én nem ehhez vagyok szokva! Váltsa meg ezt a világot, aki akarja! De Jézus nem ezt tette, hanem teljesítette az Atya akaratát. Én sokkal kisebb feladatot kaptam. Ha nem sikerül minden azonnal, akkor sincs okom elkeseredni. Belefér. Nem mindig értik meg, amit akarok, mert ügyetlen vagyok, kicsi vagyok, de újból és újból nekiállok. A nyafogás ön- és környezetpusztító fényűzés. Nem engedhetjük meg magunknak.

– Beszélgettem egyszer Harmath Károly újvidéki ferencessel, aki a kilencvenes évek közepe táján vizitátora volt az erdélyi rendtartománynak Akkoriban kezdődött az ön dévai szárnypróbálgatása. Elöljáróinak komoly fejtörést okozott, hogy az ön által megálmodott mű hogyan illeszthető be az erdélyi ferences rendtartomány életébe, és mekkorára is nőhet, hogy ne legyen túl kockázatos vállalkozás. A rendi gyűlés hozott is egy határozatot, hogy talán háromszáz főben maximálja az ön által befogadható gyerekek számát. Mire azonban a megszületett döntés eljutott önhöz, akkora már jóval háromszáz fölött volt a gondozottak száma. Így aztán – gondolom – többet nem próbálták lefogni az ön szárnyait. A gondviselésre való ráhagyatkozás az ön egész élete. Ezzel együtt a racionális tervezés, a felelősségteljes gondolkodás sem idegen öntől.

– Ez egyfelől hatalmas felelősség, másfelől, ha egymillió magyar ember ad egy évben egyetlen egyszer száz forintot, az százmillió forint. Az már az évi költségvetésünk. Még egy sör ára sem évente. Nem az a nagy dolog, amit én csinálok, hanem az a végtelenül szomorú, hogy ugyanilyen összefogásból miért nem tudjuk megoldani a többi hasonló jellegű gondot is. Ezek a művek nem jelentenek olyan nagy kiadást, ha nemzetben gondolkodunk. Akkor miről beszélünk? Tényleg akkora merészség ezt csinálni? Istenben bíznunk kell, jó kedvvel, derűvel a feladatunkat vállalnunk kell, és a többit igenis a Jó Pásztorra kell bíznunk. Ő gondoskodik az ég madarairól, a mezők virágairól, az árvákról, az özvegyekről, csak nem kell bezárni a szívünket.

– Egy korábbi munkatársa, aki egy évtizeddel ezelőtt többször elkísérte önt erdélyi utakon, mesélte, hogy soha sem lehetett tudni, pontosan hova és miért mennek, hol fognak aludni, és meddig tart az utazás. Amikor valahova megérkeztek, rögtön szót talált az ottani emberekkel. Ha megtetszett önnek egy olcsónak tűnő ház, megalkudott rá, s hamarosan valami szép és jó funkciót talált az ingatlannak. A helyiek hozták az adományaikat, ön betette a kocsiba, és néhány településsel arrébb általában talált is helyet a rászorulók körében az imént kapott jószágnak. Ilyen egyszerű a gondviselésre való ráhagyatkozás?

– A napokban mentem keresztül a Hargitán, és volt idő, megálltam. Kristálytiszta hegyi patakok csörgedeznek arra, és az egyik patak partján ültem, néztem a vizet, és láttam, hogy a hulló levelekből néhányat felkap a patak, megforgatja játékosan, aztán a következő kanyarban egyet csobban és leteszi a fövenyre. Belegázoltam a patakba, és akkor is hasonló történt. A felkavarodott vizet nem sokáig sodorgatta a patak magával, hanem a homokot lerakva kristálytisztán szaladt tovább. Azt gondolom, hogy nekünk, keresztényeknek hasonlónak kellene lennünk. Tudjuk a célunkat. A Jóisten felé tartunk, és utunk során anyagi dolgokat is rendelnek nekünk, bíznak ránk. Az a jó, ha minél hamarább leteszem, valahol a partra rakom. Odaadom valakinek. Mindazt, amit kaptam, egy-egy családnak, gyerekeknek adom tovább. Hála Istennek nincs semmi a nevemen, nem gyűjtöttem magam számára semmit, egyetlen házhoz sincs kulcsom. Azt szoktam mondani a munkatársaimnak, hogy ha 15-20 évig neveled a gyerekeket, akkor a ház a tiéd lesz. A Szent Ferenc Alapítvány nevéről átírjuk a te nevedre az intézményt, a házat. Ez a szabadság, ez a tisztaság nagyon sokat jelent nekem. Ha belegondolunk, hogy milyen lenne az a patak, amelyik mindent, ami belehullott, magával vinne… Senki se ihatna belőle vagy fürödhetne benne. Mindenki messze elkerülné. Jézus Krisztusban is ezt a nagy szabadságot látom. Nemcsak az anyagi dolgoktól kell szabadok legyünk, hanem a sérelmektől, a haragtól is. Nagycsütörtök, nagypéntek után milyen tisztán, nyugodtan tud Krisztus húsvét hajnalán továbbmenni. Akár a Galileai tenger partján tüzet rakni, halat sütni az apostolaival. Nincs benne nagycsütörtök, nagypéntek gyűlölete, haragja, kudarca, félelme, semmi. Szabad. Ezt fontos lenne megtanulnunk. Egyetlen hivatásunk, hogy szeressünk, jót tegyünk. Ha ez az alapállás az emberben megvan, mindegy, hogy bányában vagy fóliasátorban kell-e dolgoznia, esetleg ferences szerzetesként gyermekotthont kell alapítania.

– Kik voltak a mesterei?

– Szent Pállal valahol én is elmondhatom, hogy nem akarok másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Ezt tanítja a négy evangélium, és talán az ötödik is, maga Szent Ferenc, aki az evangélium kommentátora. Ő megmutatta, Jézus Krisztus sok mindent hogyan gondolt vagy hogyan szeretett volna. Persze az erdélyi ferences atyák és Márton Áron püspök is nagy hatással volt rám. E tiszta forrásokból mindig jó volt meríteni a nehéz kommunista időkben. Mennyi vidámság és mennyi jókedv, bizalom volt ezekben az emberekben, pedig akkor nagyon kilátástalan volt minden. Mégis tudtak a maguk szegénységében, egyszerűségében szentül élni.

– Milyen adventet szeretne önmaga és gyermekei számára?

– Ez egy nagy ajándék. Minden adventnek három fontos mozzanata van. Egyrészt érezzük a határainkat, a korlátainkat, a sebzettségeinket, a bűneinket, a gyengeségünket, másrészt reménnyel tölt el, hogy Jézus mindezek ellenére se kétezer évvel ezelőtt, se most nem fordul el ítélkezve tőlünk. A harmadik mozzanata ennek az adventnek, hogy Jézus nem azt akarja, hogy karba tett kézzel várakozzunk, hanem hogy cselekvő szereplői legyünk mi is ennek az adventnek. Akár úgy, mint Mária vagy József, aki nem a test és a vér kívánságával, hanem Isten akaratából fogadta be a kis Jézust, vagy úgy, mint a pásztorok vagy a napkeleti bölcsek, de mindenképpen valamilyen módon legyünk részesei ennek az adventi, karácsonyi eseménynek. Adná Isten, hogy pozitív szerepünk legyen ebben az adventi, karácsonyi szent időben.

– Hogy néz ki most az alapítványhoz tartozó intézményrendszer, és hány kedvezményezettje van?

– Húsz éve működik a Szent Ferenc Alapítvány, ez idő alatt több mint ötezer gyereket fogadtunk be. Több mint a fele már kirepült. 2430 körüli gyermekünk van jelenleg 78 településen. Házaink elég különbözőek. Például van köztük anyaotthon, ahol kisbabás anyukákat fogadunk be, vagy várandósokat, hogy ne kelljen elvetetniük a gyereket. Egyetemista kollégiumunk és szakiskolánk is működik. Folyamatosan keressük a szövetségeseket. Magánszemélyekkel, helyi önkormányzatokkal, plébániákkal, megyei, állami gyámhivatalokkal együtt igyekszünk gyermekeinket jóra, szépre nevelni.

– Jó sok ajándékon törheti a fejét így karácsony előtt.

– Igyekszünk e tekintetben is Jézustól tanulni. Nem mindent ő maga akart csinálni. Kiválasztott hetvenkét tanítványt, és a lelkükre kötötte, hogy aranyat, ezüstöt ne vigyenek, hanem gyógyítsanak, vigasztaljanak, bátorítsanak. Jézus szeretné az emberekkel megéreztetni, hogy milyen gyönyörűséges jót tenni. Amikor a hetvenkét tanítvány visszatért, egymás szavába vágva mesélték, hogy milyen nagy dolgokat tett általuk az Isten. Jézus egy darabig hallgatta őket, majd örömében felujjongott, és elkezdte dicsérni a Mennyei Atyát. Jézus azt akarja, hogy mi magunk megtapasztaljuk ebben a világban, hogy milyen jó és csodálatos szeretetben, békében élni. Olyan szépen mondja, hogy Atyám a szőlőműves, én vagyok a szőlőtőke, ti vagytok a szőlővesszők. Nem ő akar szőlőt teremni, a gyümölcsöt átengedi nagyvonalúan a szőlővesszőnek. Én magam is igyekszem szőlőtőke lenni. A 2500 gyerek karácsonyi ajándékáról nem nekem kell gondoskodni. Ezt a szerepet átengedem másoknak. Hála Istennek, ez olyan szépen sikerül. Magyarországon, Erdélyben, de az egész világon vannak emberek, akik vágynak arra, hogy angyalok legyenek. A gyerekeink írnak az angyalnak levelet, amibe három dolgot szoktak kérni, és az angyal válaszol. Aki szeretne angyal lenni, az kap egy ilyen levelet, aminek alapján összeállít egy cipős doboznyi ajándékcsomagot, felcímkézi névre szólóan, és eljuttatja hozzánk. Hihetetlen sok visszajelzést kapok, hogy milyen jó, hogy én őt angyallá tettem vagy hozzásegítettem, hogy angyal lehessen. Azt szoktuk kérni, hogy négy–ötezer forintnyi ajándék legyen a csomagban. Így elkerülhető, hogy egyik-másik gyerek értékesebb ajándékot kapjon, mert ez irigységet szülne. Eddig nem jött olyan csomag, ami alul lett volna pakolva. Mindig inkább több volt benne, mint amit kértünk.

– Tudom, hogy nem ez az elsődleges cél, de papi vagy szerzetesi hivatás született-e már a gyerek között?

– Többen elindultak vagy jelezték az elképzelésüket. Egy fiú van, Mátyás testvér, aki most harmadéves ferences szerzetes. Remélem, hogy fogják még követni őt mások is. Sokan vannak viszont olyanok, akik már két-háromgyerekes anyukák. A nálunk érettségizettek közül egy lányról tudok, kinek nemrégiben megszületett a negyedik gyermeke.

– Megható pillanat lesz, mikor édesanyjával együtt leteszi az állampolgári esküt. Mit szól ő ahhoz, hogy a szerzetes fiának több ezer gyermeke van?

– Édesanyámmal egy húron pendülünk. Ő az egyik legkedvesebb munkatársam. Az elmúlt húsz évben szinte folyamatosan jelen van, nagyon sok mindent tett, tesz jelenleg is, fizikailag is meg lelkiekben is a gyerekekért. A jó Juci mama nélkül Dévát nehéz lenne elképzelni. Mindenről kiforrott véleménye van, és örültem, amikor együtt adhattuk be az állampolgárságért a kérésünket.