Szent Erzsébet, a segítő szeretet példaképe ma is arra hív minket, hogy észrevegyük és támogassuk a körülöttünk élő rászorulókat. De hogyan formálhatjuk cselekvővé az irgalmas szeretetet saját életünkben? Erre kapunk példát Horváthné Madas Enikőtől, aki tizenkét éve Pasaréten, nyolc éve pedig az Országúti Ferences Plébánián végzi a plébániai karitászok szervezését. Végzettsége szerint szociális munkás, gyermek- és ifjúságvédelmi tanácsadó: másoddiplomáját a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán szerezte. Elkötelezett segítőként önkéntesekkel együtt dolgozik azon, hogy a segítség eljusson oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. Tevékenységének részleteiről és a karitászról mesélt nekünk.
– Mi az általad vezetett karitászok tevékenységi területe?
– Mindkét helyen elsősorban a plébánia területéhez tartozó rászorulókat kell segítenünk – függetlenül attól, hogy a plébánia hívei-e vagy sem –, illetve azokat a híveket is, akik adott esetben messzebbről járnak templomi közösségünkbe. Bizonyos esetekben túllépünk ezen a határon, ennek pedig az egyik oka az, hogy nagyon jó együttműködés van a kerületben működő ferences fenntartású Gondviselés Háza Gondozási Központtal és a II. kerületi Család- és Gyermekjóléti Központtal, a két intézménynek viszont nem ugyanaz az ellátási területe, mint nekünk. Mivel nincs mindenhol plébániai karitász, igyekszünk „átsegíteni” arra a területre is, amely nem hozzánk tartozik, például a nagyböjti vagy adventi élelmiszercsomagok elkészítése és szétosztása során. A másik ok, hogy két olyan (budai) plébániáról van szó, ahol átlagosan magasabb jövedelemmel rendelkező emberek élnek, és relatíve kevés a rászoruló. Így olykor van anyagi lehetőségünk arra, hogy másokat is támogassunk; például egy olyan segítő szervezetet, amely szűkös anyagi keretek között működik, mint például a hajléktalanellátással foglalkozó Szent Egyed Közösség vagy a Csak Egyet Szolgálat. De támogatjuk a klarisszákat, az arlói ferences nővérek misszióját és természetesen a Kárpátalján működő missziót is, amely nagyon közel áll a szívünkhöz.
– Mik a konkrét feladataid?
– A munkám sokrétű: papír- és terepmunka egyaránt. Az egyik fontos feladatom a karitász önkénteseinek szervezése. A látókörünkbe kerülő rászorulókat – a kisnyugdíjasokat, nagycsaládosokat, egyéb okból nehéz helyzetbe kerülőket – időszakosan vagy akár hosszabb távon is támogatjuk. Ez lehet anyagi támogatás – gyógyszerkiváltás, csekkbefizetés, iskolakezdési támogatás, élelmiszerellátás – is, de az idősek látogatásában vagy alkalmanként orvoshoz kísérésben is segítünk. Előfordul emellett, hogy szociális ügyekben is tanácsot adunk. Magam is látogatok időseket, és szervezem az Országúti Nyugdíjasklub havi találkozóit, amelynek ferences részről Cirill atya a vezetője. A klub tagjai számára közös programokat szervezünk: kiállításokon, koncerteken vagy éppen zarándoklatokon veszünk részt, amit szintén komoly szervezés előz meg. A programokhoz, akciókhoz pályázatokon keresztül is igyekszünk forrást biztosítani, pl. a kerületi önkormányzat vagy a főegyházmegyei karitászközpont pályázatain keresztül. Ez is jelentős mennyiségű adminisztratív feladattal jár. Hetente két alkalommal megkapjuk a maradék pékárut egy helyi pékségből, amit szétosztunk a nélkülözőknek – ezt is dokumentálnom kell. A különböző akciók, gyűjtések szervezése is az én feladatom, de a lebonyolításban sokan segítenek az önkéntesek.
– Érkeznek vállalati felajánlások is?
– Igen, ilyen is előfordul. Minden segítséget szívesen fogadunk. Sajnos a tárolási kapacitásunk korlátozott, ezért csak olyan adományt tudunk befogadni, amit azonnal ki is tudunk osztani. Egy nagy cégtől már több alkalommal kaptunk nagyon komoly mennyiségű tisztítószert; őket a rendtartománnyal kapcsoltuk össze, hogy a ferences intézményekhez juttassák el az adományt, de a karitásznak, így az általunk ismert rászorulóknak is jutott belőle.
– Hogyan kerültök kapcsolatba a rászorulókkal?
– Ez az egyik legnagyobb kihívás. Egyrészt a híveket is kérjük, hogy ha ismernek ilyen személyeket, akkor jelezzék ezt nekünk. Másrészt van, aki maga keres meg minket, de sokan szégyellik a helyzetüket, és maguktól mernek segítséget kérni. Azért fontos, hogy legyenek, akik szólnak az érdekükben, mert nem szeretnénk, hogy bárki kimaradjon a támogatásból. A helyi családsegítő is segít abban, hogy megtaláljuk ezeket az embereket. A szociális területen alapvető, hogy az ember kiépítsen egy kapcsolati hálót: így lesz igazán eredményes a munka. Több olyan szakember is dolgozik a kerületben, akikkel korábban kollégák voltunk, jól ismerjük egymást, így szakmai kérdéseket is meg tudunk beszélni.
– Az utóbbi időben rengeteg csapás érte az embereket: járvány után jött a háború. Mi ad erőt a karitász munkához a nehéz pillanatokban?
– A karitászmunka megtanít arra, hogy csak a saját határainkig tudunk segíteni, de a jó szándék, a jó szó is sokat számít. A karitászban dolgozók az egyházat is képviselik, a Jóisten szeretetét kell közvetítenünk. Ahogy Teréz anya is mondta: „Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.” Ez segít abban, hogy akkor is folytassuk a munkát, ha esetleg kilátástalannak tűnik a helyzet.
– Milyen nehézségetek adódik a munka során?
– Nagyon nehéz nemet mondani egy-egy megkeresésre, de néha muszáj megtennünk. Sokan keresnek fel például betegfelügyelettel kapcsolatban – hogy heti több alkalommal, akár napi több órában segítsünk. Nehéz megértetni, hogy a karitásznak nem áll módjában az állami ellátórendszert helyettesíteni. Reálisnak kell lenni azzal kapcsolatban, hogy mit tudunk elvállalni. Család és munka mellett nagyon nehéz segíteni, főleg az adventi, nagyböjti időszakban, hiszen akkor amúgy is sok a munka. De nem könnyű tartani a határokat akkor sem , amikor nagyon megérint minket egy élettörténet… Ha nem munkaként, hanem hivatásként tekintünk a szolgálatunkra, akkor könnyebben megfeledkezünk az időbeli korlátokról vagy a saját határainkról, és erre oda kell figyelni. Most is albérletet keresünk egy menekült családnak, és rengeteg idő elmegy az e-mailezgetéssel, telefonálással, ügyintézéssel – akár négy-öt óra is – eredménytelenül.
– Van olyan eset, amire különösen boldogan emlékszel vissza?
– Hála Istennek rengeteg ilyen emlékem van. Volt, hogy nagyobb adósság idején tudtunk segíteni valakinek, vagy hosszabb ideig átvállaltuk a villanyszámlák befizetését, és az illető láthatóan előrébb jutott nehézségei megoldásában. Volt, hogy egy gyermek fejlesztéséhez járultunk hozzá anyagilag. Olyan is történt, hogy nagyon komoly betegség volt a családban, és az önkéntesek hozták-vitték a gyerekeket az iskolába. Órási öröm, amikor jelentős összegű adományt tudunk gyűjteni – például Kárpátaljára. Az emberek önzetlenségét látni külön ajándék. Egy friss történet is eszembe jut: megszólított egy óvodás kisfiú, aki – mint később kiderült – egy korábbi élelmiszerbankos gyűjtéskor velünk volt. A program nagyon megérintette, mert olyan családoknak segíthetett, akik nem tudják megvenni azt, amit ő és családja természetesnek tartanak. Mondta, hogy megint szeretne segíteni, és eszembe jutott egy Kárpátaljáról nemrég ideérkezett kétgyermekes család. A kisfiú összekészített a családjával együtt egy igen nehéz dobozt tele csokival, és még rajzot is küldött hozzá. Nagyon örült, amikor fényképen láthatta az ajándék átadásának pillanatait. Megható, amikor egy kicsi lélekben már ott mozog a segíteni vágyás, és felméri 5-6 évesen, hogy vannak nála rosszabb körülmények között élő társai is. Csodálatos, amikor valaki megtapasztalja, hogy nagyobb dolog adni, mint kapni – bármennyire közhelyesen hangzik is. Ilyenkor az sem számít, hogy látványosabb dolgot teszünk-e, vagy éppen valami teljesen láthatatlan háttérmunkát végzünk. A sok apró cselekedetből áll össze a nagy egész.
– Számos önkéntessel dolgoztok együtt. Hogyan lehet csatlakozni hozzátok? Van feltétel?
– Nyitottak vagyunk minden önkéntes felé, legyen szó akár alkalmi, akár rendszeres segítségnyújtásról. Vannak diákok, akik az iskolai közösségi szolgálat keretében csatlakoznak hozzánk. Azt tapasztalom, az emberek szívesen bekapcsolódnak egy-egy akcióba, mint például az élelmiszergyűjtés vagy a jótékonysági krumpliebéd, de a rendszeres, hosszú távú feladatokra kevesebben vállalkoznak. Olyan feladatot igyekszem keresni mindenki számára, ami belefér az idejébe, hiszen a család és munka mellett nagyon nehéz időt szakítani a karitatív szolgálatra.
– Mit jelent számodra a segítségnyújtás?
– Úgy érzem, mi, segítők járunk jobban: valójában mi kapunk többet. Bár sokszor időigényes a szervezés, levelezés, telefonálás, és néha úgy tűnik, nem haladunk, de ha végül sikerül elérni valamilyen eredményt, az hatalmas élmény. Ezek sok esetben apró sikerek – nem kell óriási dolgokra gondolni. Egy plébániai karitászcsoport kis lépésekben tud csak haladni, de az emberek ezért is nagyon hálásak. Sokan személyesen is megköszönik nekem az adományokat, amelyeket én sokszor csupán továbbítok, szétosztok. Volt, aki felhívott, hogy megossza: régóta nem látott már ennyi élelmiszert a lakásában, mint amennyit tőlünk kapott egy karácsonyi csomagban, vagy hogy a háztartási gépek mennyire sokat jelentenek neki, amiket mi szereztünk. A Jóisten elrendezi a szálakat. A segítő és a segített nem értelmezhető egymás nélkül, az adományozó és a megajándékozott csak együtt tudnak létezni, feltételezik egymás jelenlétét. Együtt tudunk megerősödni és előrébb lépni. Fontos számomra, hogy a támogatók is érzékeljék segítségük hatását, ezért minden év végén készítünk egy fényképes beszámolót, amely megmutatja, hogy az adományaik valóban eljutottak a megfelelő helyre.
– Közeledik az adventi időszak. Készültök valamivel?
– Igen, ilyenkor különösen aktívak vagyunk. Plébániai tartósélelmiszer-gyűjtésünk lesz, de az Élelmiszerbank szervezésében részt veszünk áruházi gyűjtésben is. Pasaréten jótékonysági krumpliebéd volt, melynek bevételével a Kárpátalján működő ferences missziót segítjük, illetve édességgyűjtést tartunk, szintén a kárpátaljai gyermekek javára. Ez utóbbi akciónk célja, hogy a gyerekek is részt vegyenek az adományozásban: saját Mikulás-csomagjukból ajánlhatnak fel édességet. Sapkát, sálat, zoknit gyűjtünk rászorulóknak és hajléktalanoknak, amit általában a Csak Egyet Szolgáltnak szoktuk eljuttatni. Ők egy professzionális szervezet, amely kifejezetten hajléktalanokat támogat. Én a nyugdíjas klubban is szoktam készülni egy kis apró ajándékkal az ottlakóknak, de tavaly cipősdoboz-akciót szerveztünk a Szent Angéla-gimnáziummal együtt az arlói ferences kisnővérek által támogatott mélyszegénységben élő családok számára, és tervezzük, hogy idén is folytatjuk ezt. Öröm látni, hogy a plébánia hívei mindig készségesen vesznek részt a segítő kezdeményezésekben – köszönettel tartozunk mindazoknak, akik hozzájárulnak ehhez a szolgálathoz.
***
A Gondviselés Házának honlapja itt érhető el. A központot rendtartományunk üzemelteti és Budapest-Pasarét rászoruló betegeinek ellátásáról gondoskodik. A Katolikus Karitász országúti plébániai csoportjáról további információt itt, a pasaréti karitásszal kapcsolatban pedig itt olvashatnak az érdeklődők. Kérünk benneteket, hogy ha környezetetekben ismertek olyan rászorulót, akinek a karitászcsoport önkéntes munkája segítséget jelenthet, jelezd a honlapokon található elérhetőségek egyikén. A Katolikus Karitász országos programjairól ezen a linken lehet tájékozódni.
Szöveg: Gellért Sára Mária
Fotó: Pasaréti ferencesek, Horváthné Madas Enikő, Katolikus Karitász
Ferences Média, 2024
