Assisi Szent Ferenc atyánk semmit sem akart birtokolni, mert a tulajdon nélküli életet választotta. Egyetlen esetben tett kivételt. Amikor a Szentlélekről beszél, arra buzdít, hogy birtokoljuk Őt.
Isten Lelke a miénk lehet.
A Regula szerint a kisebb testvéreknek „mindenekfölött vágyakozniuk kell az Úr Lelkének és szent munkálkodásának birtoklására” (RB 10,8). A szent atya meg volt győződve arról, hogy Isten valóban velünk van, valóban egységbe, önmaga szentháromságos egységébe és életébe hív mindnyájunkat. Egész életünkben, amikor a hit útján járunk – vagyis szeretetben, bűnbánatban és a szentségekből élve –, akkor magával a Jóistennel egyesülünk, Ő vesz lakást bennünk. A húsvétvasárnapot követő szent ötvennap múltán ezt ünnepeljük.
Ha hiszem, amit ünnepelek, történik is velem.
Hová ragad minket a bennünk lakó Lélek? Mire hív? Milyen munkálkodásban egyesülünk vele?
Szent Ferenc karizmája, az ő „nehéz öröksége” a Szentlélek műve. Ingyenes kegyelmi ajándék nemcsak neki, hanem az egész Egyháznak, s mindnyájunknak, akik egyek leszünk e misztikus Testben. S éppen így Lélek-hordozóvá válni, kisebb testvérré formálódni nem természetes dolog, hanem természetfeletti adomány.
Ez a formálódás bizonyosan a rá való vágyakozással kezdődik: ha már vágyom a Jóistenre, Ő lakást vesz bennem. Ahhoz azonban, hogy ez mindennapi valóság legyen, vagyis hogy ne csak Ő legyen velem, hanem én is Vele, azért napról-napra része az életemnek – Szent Ferenc útján – három dolog: az Evangélium, az imádság lelkülete és a testvéri közösség.
Ahogy egy korábbi főelöljárónk – Hermann Schalück testvér – fogalmazott: „Hivatásunk az Evangéliumon alapul, a szemlélődő tapasztalat táplálja és a testvéri közösségben ölt formát.” Az Evangéliumban lesz elérhető számunkra Jézus Krisztus: a legtökéletesebb Szó, amelyet a Jóisten kimondott önmagáról nekünk. Benne és általa fogadható be, szemlélhető és válik követhetővé. Az Evangélium lesz a végső mérce és vonatkoztatási pont legkülönbözőbb élethelyzeteinkben, s ugyanígy alapja minden küldetésnek és szolgálatnak az Egyházban és a világban.
A szemlélődő tapasztalat, Ferenc szavaival „az imádság és az áhítat lelkülete” az a belső magatartás, amellyel nemcsak imádkozóvá, hanem imádsággá válhatunk. Miközben megszokott spirituális gyakorlatainkhoz, imáinkhoz ragaszkodunk, a Lélek odáig vezet, hogy felfedezzük: az Istennel való kapcsolatban nincsenek sémák. Belénk teremtett vágyakozás van, azontúl hívő értelem és szabad akarat, amellyel belebocsátkozhatunk a Jóistennel való egységbe.
A testvéri közösség, amely a maga konkrét kereteivel egyszerre bontja le és építi fel az embert, a szeretet iskolája, az üdvösség befogadásának és szolgálatának első számú közege. Mivel Isten olyannak teremtett, hogy létem a Másikra nyitott lét legyen, ezért testvéri közösségre van szükségem ahhoz, hogy felismerjem és megtegyem Isten akaratát.
Ha valóban „hiszek a Szentlélekben”, az ő szent munkálkodására is vágyom.
Berhidai Piusz OFM
Ferences Rendtartomány, 2020
