Ezt a boldogságot öntötte szavakba Ady Endre az Akkor sincsen vége című versében: „Az adhatás gyönyörűsége (…) telít”. Miből, milyen szálakból szövődik ez a gyönyörűség. Egészében kibogozhatatlan. Van benne valami tisztaság, tágasság, harmónia élmény, elégedettség: most az vagyok, akinek lennem kell, de nélkülöz minden önelégültséget. Ellenkezőleg, kegyelemként éli meg, hogy adhatott, hogy volt mit, hogy élete értelmet kapott, perspektívát, jövőt, reményt. Hálát érez a szívében.
Ez az érzés ott rejtőzik minden jó szívvel ajándékozó emberben, legyen bár mohamedán, buddhista, vagy bármilyen vallású, vagy éppen vallástalan, éljen bárhol a világban, most, vagy évezredek távolában. Erről tanúskodnak az emberi kultúra legkülönbözőbb forrásai. Az „adhatás gyönyörűsége” egyetemes ünnepi életérzés az emberben. Ez tetten érhető, de sohasem tömeg-méretben. Inkább tömeges a csábítás arra, hogy a szerzés gyilkos és butító mámorával helyettesítsük az „adhatás gyönyörűségét”. Mégis, hála Istennek, van esélye a jónak. Ezt erősíti meg Jézus is, amikor ezt mondja:”gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek” /Mt 7,11/.
Honnan az ember szívében ez a mélyen megbúvó egyetemes adottság? Teremtettségéből. A teremtésben az ember az a kiváltságos, kitüntetett lény, akit a Teremtő a maga képére és hasonlatosságára formál /Ter 1,26/, s akinek saját leheletével ad életet /Ter 2,7/. Az „adhatás gyönyörűsége” isteni adottság az emberben. Hiszen, a Szentháromság titokzatos szeretetegységében Isten maga az ajándékozás gyönyörűsége. Az evangéliumokból – különösen szent János evangéliumából – tudjuk, hogy az Isten élete ajándékozás. Az Atya egészen a Fiúé, a Fiú egészen az Atyáé a szeretet Szent Lelkében, szeretetük közösségében, Egyetlent alkotó egységében. Amikor a teremtés ajándékozó szeretetének beteljesítéseként a Fiú teremtménnyé, emberré lesz /Jn 1,14/, akkor ő az egész teremtett világot bevonzza, bevonja az isteni ajándékozásnak ebbe az áramába.
Ahány emberi arc, sors, annyi lehetősége, változata az ajándékozásnak. Különbözők a nevei. Van, hogy megbocsátásnak hívják, amikor annak keresztjét veszem vállamra, aki megbántott, vagy – életvitel szerűen – megbánt. Teszem, mert sok vergődés, tisztán látásért könyörögés után, Isten csodájának köszönhetően, arra a belátásra jutok, hogy ő van igazán bajban, és nekem kell segítségére lennem. Máskor az ajándékozást ápolásnak hívják. Aki egészen beleadja magát ebbe a szolgálatba, annak kitárul a szíve, végleteket él meg, egyszerre szenved és örül. Átéli annak szenvedését, akit ápol, és annak örömét, hogy teheti, hogy most egészen, egész lényével szeretetté válik. Isteni csodát él meg önmagában. Az ajándékozás viselheti az adományozás nevet. Ilyenkor lemondok javaimról, vagy annak egy részéről annak javára, aki nálamnál nagyobb bajban van. A csoda ekkor is megtörténik, ekkor is az ajándékozás szent, isteni áramába kerülök. Különösen, ha az adományozás hálaadás. Így adok hálát a javaimért. És akinek ily módon hálát adok, az ezt nem hagyja „szó”nélkül, válaszol. Miként? Nagylelkűségre nagylelkűséggel. Csakhogy az ő nagylelkűsége nem tud kevesebb lennél a legtöbbnél. Ő nem tud kevesebbet adni, mint önmagát.
Az Atya szeretetében önmagát adja, amikor egyszülött Fiát ajándékozza nékünk. Ezt ünnepeljük karácsonykor. Az ajándékozást ajándékozással. Milyen semmi, milyen parányi a mi ajándékunk. De minden jó szívvel adott ajándék, bárkinek is adjuk, ajándék Jézusnak /Mt 25,40/, Jézus által pedig az ő szent Atyjának, aki a megtestesülés titka által, a mi Atyánk is, Abba, Édesapa, akinek szívében, a mi kis semmi ajándékunk, melyet Jézus nyújt át neki, olyan hatalmas lesz, mint amekkora az ő szeretete. Mekkora gyönyörűség! Karácsonynak köszönhetően.
Áldott karácsonyt kívánnak a ferences testvérek!
