Túl a nyolcvanon, pappá szentelésének hatvanadik évfordulóján valósította meg nagy álmát: Kínába zarándokolt a rendtársai emlékeit kereső Frajka János P. Félix, közismert nevén Félix atya, aki a Katolikus Rádióban számolt be közelmúltbéli utazásáról szerdán.
– Alaptermészetem, hogy szeretek világot látni, életszemléletet színesíteni, szélesebb látókört kialakítani még idős koromban is. Kis ministránsként a templomból kijőve árusítottam a ferencesek missziós kiadványait. Nagyon népszerű volt akkor a magyar–kínai misszió, amit 1929-ben alapítottak – idézte fel az utazás hátterét Félix atya, hozzátéve, hogy amikor 1938-ban hazajött a misszió egyik atyja, ő maga is jelentkezett Gyöngyösön, de a háború és az azt követő események ezt nem tették lehetővé. 1952-ben pedig a kínai kommunisták szétkergették a szervezetet, volt, aki Amerikába tudott menekülni, de többen börtönökben haltak meg.
A kínai ügy iránti érdeklődés egyébként nemrégiben akkor ébredt benne újra, amikor egy misszionárius ferences, Károlyi Bernát – akivel annak idején találkozott – és hat vértanútársa domborművet kapott Félix atya jelenlegi budai állomáshelye falán, kisvártatva pedig a keze ügyébe került egy utazási iroda Peking, Sanghaj ajánlata. Útra kelt, és utazott a két várost összekötő, 300 km/h-val közlekedő szupervonattal is, amelynek sem a gyorsulását, sem lassulását nem érzékelte. Útja nyolcadik napján vette fejébe, hogy Paokingba repül Sanghajból, ami lehetetlen volt, de így is eljutott Csangsába – ez volt a magyar missziós központ felettes települése.
– Az volt nekem a legfontosabb, hogy a dunántúlnyi területen eljussak olyan templomba, kórházba, ahol magyarok működtek. Ugyanis Paokingból Csangsába jártak át a magyar ferencesek – fejtegette Félix atya, aki végül el is jutott egy „európai” templomba, ahol találkozott egy pappal is. Tőle megtudta, hogy az egyházközség 2000 hívőjéből 200 rendszeres templomjáró; hogy angolul is van prédikáció nélküli mise, és hogy Kína-szerte 200 szeminarista van, sőt egyre több. A pap végül otthonában 1948-as fotókat mutatott Félix atyának a magyar szerzetesekről, akiket viszont nem ismert föl. Őszintén elmondta azt is, nem tudta megkérdezni, hogy valójában egy „földalatti” vagy egy „hazafias kínai” egyházi személlyel találkozott.
Egy boldogházi (Jászság) nyolcgyermekes családba érkezett a harmincas évek elején Frajka János. Apja vasutas, vándorméhész és „egyébként” ezermester volt, nyugdíjazása után maga művelte meg földjét. János az elemi után egy ferences vezetésű jászberényi gimnáziumba került, s miután a világháború tönkretette a vasúti közlekedést, kollégista lett. Pályaválasztására nagy hatással volt Mindszenty bíboros, akire „nagy bizakodással tekintett az ország, keményen védte az egyház, a hívők és az üldözöttek érdekeit”, az ő „seregébe” pedig mindenképpen be akart állni. 1948-ban lépett be a ferences rendbe. Szécsény után Gyöngyös, majd a Központi Szeminárium következett a papnevelőben, ahonnan az ÁEH rendelkezésére eltávolították, meg sem állt a budai rendházig. 1953-ban pappá szentelték. Teológiából doktorált, aztán engedelmeskedve elöljáróinak egyetemre ment, matematika és fizika szakra. 1956-ot egyetemistaként élte meg, de fegyvert nem fogott.
Félix atya a hatvanas évektől az esztergomi ferences gimnázium matematika-fizika szakos tanára volt, és bár meggyötörte, meg nem buktatta a nebulókat, amint ezt diplomaszerzéskor eldöntötte már. Ennek köszönhetően a felvételinél hátrányban lévő egyházi iskolások tömegével kerültek egyetemekre. 1976-ban került Szentendrére, ahol korábbi állomáshelyéhez hasonlóan, kapcsolatait felhasználva gazdagította a fizikaszertárt. 1991-ben hagyta abba a tanítást, de 1993-tól 10 éven át a rózsadombi Szent Angéla nevét viselő iskola igazgatója volt még, amelyet általános iskolából 12 évfolyamossá fejlesztett, 850 diákkal és egy új tornacsarnokkal adta át.
Bucsy Levente, MNO
***
A Paokingi Apostoli Prefektúra rövid története címmel a magyar ferencesek kínai missziós munkáját bemutató kötetet 2005-ben adták ki. A Kisebb Testvérek Rendjének magyar tagjai 1929 decemberében érkeztek meg Kínába és 1952 tavaszáig működtek ott, a segítségükre siető Szatmári Irgalmas Nővérekkel együtt. A hittérítés tevékenységük legfontosabb, de nem elszigetelt része volt. Részt vállaltak a ferences növendékképzésben és Paoking szegényeinek gondozásában; iskolát, árvaházat, kórházat, rendelőintézetet tartottak fenn, de a Magyarországon honos növénykultúra átvételét is előmozdították. 1938-ban a Szentszék a magyar ferencesek által gondozott területen megalapította a Paokingi Apostoli Prefektúrát, és Lombos Lászlót, a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány misszionáriusát nevezte ki első elöljárójává. A forráskiadvány alapjául szolgáló szöveg az ő hagyatékából került elő; a latin nyelven lejegyzett összeállítást 1948 körül, már Magyarországon készítette.
A missziótörténet a kereszténység térségbeli elterjedésének bemutatásával kezdődik, ezt követi a magyar ferencesek letelepedéséről szóló beszámoló, majd a „historia domus jellegű” összeállítás, amely 1938-tól 1945 októberéig szinte napról napra leírja a misszióval kapcsolatos eseményeket. A história 1945. október 30-án váratlanul, előttünk ismeretlen okból megszakad. Az írás azonban így, befejezetlenül is egyedülálló forrás a misszió életére, a kereszténység helyi történetére, valamint a II. világháború dél-kínai eseményeire vonatkozóan egyaránt. A kötetet gazdag képmelléklet és térképek illusztrálják.
