Szendrei Miklós OFM nemrég ünnepelte 80. születésnapját. Az atyát Zatykó László OFM írásban köszöntötte fel.
Mint az öt évvel idősebb bátyámra, úgy néztem föl rá, s ez most sincs másképp. Régtől testvérem. Igazi kenyerespajtás. Gyerekkorunk óta egybeköt bennünket az Egy, a Kenyér közössége. Erős kötelék. Az érettségiig mindkettőnknek ugyanegy ház, a Pasaréti Szentegyház volt az otthonunk. Miklós a Dózi atya vezette „nagybandába” tartozott, én pedig, az ikertestvéremmel a Benjamin atya vezette „kisbandába”. Ezért a pasaréti viselt dolgairól inkább hallomásból, mesékből, legendákból tudok. Nagy történetek. Hosszú téli estéken, a vacsoraasztalnál regéltek ezekről a nagybandatag testvéreim. Ilyenkor zengett a konyha, remegtek a falak a harsány hahotától.
Miklós humorban verhetetlen volt. Pár perc után, ahol megjelent, életveszélyes állapotokat teremtett, mindenki fuldokolt – bocsánat a durva kifejezésért – a röhögéstől. Családostól többször voltunk a Szendrei család vendégei. Szüleink egyből nagy beszélgetésekbe kezdtek, mi, gyerekek nagy játszásokba, amelyet mindig uzsonna követett. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lehetett az ő zsíros kenyerük titka? Mert emlékeim szerint olyan finomat, mint náluk, sehol sem ettünk. Másmilyen volt rajta a só, a paprika, a paradicsom, a hagyma? Nem ugyanonnan vásárolták a kenyeret, mint mi? Alig hiszem. A titok nyitját másutt kell keresnem. A tálalásban, a kínálásban, a kedvességben, a miliőben, és főképp abban, hogy mindezt Miklós fergeteges poénjai fűszerezték.
Fotó: Szendrei család
De Miklós nemcsak a poénjairól volt híres. Többen fölfigyeltek egy különleges képességére, a jó hallására. A pasaréti ferences templom szuper tehetséges fiataljai Mozart operájának, a Varázsfuvolának készítették el a diafilm változatát. A jeleneteket a Gugger-hegyen, az Árpád-kilátó környékén vették fel. A milánói Scalában bizonyára ezeregy kiváló Varázsfuvola-előadás futott. De a Gugger-hegyen csak ez az egy. Méltatlanul elfeledett unikum. Itt tűnt fel kiváló baritonjával Miklós, áriái még többek fülében most is bársonyosan csengenek. A Szendrei család több tagja is megkapta a jó hallás kegyelmét. Nővére, Janka a magyar gregorián egyik úttörője volt, húga, Mária – mi Micinek ismertük – a pasaréti gyermekzenekart dirigálta. De e téren legtöbbre mégiscsak a Miklós vitte. Ő megkapta a Jóistentől a jó hallás egy mélyebb-magasztosabb szívbéli adományát is. Arra a hallásra gondolok, melyről Jézus tesz említést a példabeszédei végén felkiáltva: „Akinek füle van a hallásra, hallja meg”. Szent Pál szerint a hit is ebből a hallásból fakad (Róm 10,7). És ebből a hallásból fakadnak Miklós szavai, akár sokaknak szól, akár csak egynek, aki éppen hozzáfordul. S még tovább, ebből a hallásból fakad az ő együtt érző-szenvedő meghallgatás-készsége-képessége is. Ez az érzékenység a Jóisten különös ajándéka, de e világban, világunkban igen veszélyeztetett, sérülékeny ajándék, épségét csak Isten tudja megóvni. Isten óvja. Isten óvja!
Fotó: Szendrei család
Miklóssal a rendben egyetlen esztendőt voltam együtt, 1988 őszétől Esztergomban. Közös szolgálatunk volt. Együtt próbáltuk formálni egy osztály gyerekseregét. Miklós a prefektusuk volt, én az osztályfőnökük. A neheze Miklósé volt. Csodálatosan csinálta: csöndesen (öntötte poénjait, mire a gyerekek persze harsányan reagáltak), áldozatkészen, a Jóistentől kapott ajándékával felvértezve. Távol állt tőle minden úrhatnámság, mégis uralta a terepet. A gyerekek hallgattak rá, ő hallgatott a gyerekekre. Az „aranyosan” vadóc kamaszok közt sem sérült a fent említett érzékeny lelki ajándéka. Tanultam tőle az eltanulhatatlant: hogyan kell a gyerekek (az emberek) között jelen lenni, és nemcsak ott lenni. A jelenlétnek ez a tudománya a didaktikai, neveléstudományi stúdiumokból elsajátíthatatlan. Csak az tud jelen lenni, aki a Jelenlétben van, akit maga a Jóisten éltet. Miklós atya, Isten éltessen!
Szerző: Zatykó László
Fotó: Szendrei család
Ferences Média, 2022
