Augusztus 2-án ünnepli a ferences rend a Porciunkula-búcsút: az ünnep fontos része a bűnbánattartás és a szentgyónás. Az ünnepre készülve egy ferences testvér tanúságtételét osztjuk meg, aki 2020-ban, miközben ezen az ünnepen Assisiben, a Porciunkula-bazilikában gyóntatott, különleges módon élhette át a megbocsátás csodáját.

A Porciunkula-búcsú mindig látogatók és zarándokok ezreit vonzza Assisibe. A legenda és későbbi, ránk maradt forrástöredékek szerint Assisi Szent Ferenc meggyőzte III. Honoriusz pápát, hogy adjon teljes búcsút mindazoknak, akik augusztus 2-án ellátogatnak a Porciunkulába, és meggyónják bűneiket. Ezen a napon szentelték fel a kis templomot az Angyalos Boldogasszony tiszteletére. A Porciunkula, vagyis „kis rész” a ferences rend bölcsője, amelyet maga Szent Ferenc nevezett ki a rend székhelyének. A Porciunkula-búcsú napját évszázadokon keresztül nagy ünnepélyességgel tartották meg ezen a helyen. A tudat, hogy az 1997-es földrengés által megrongált bazilika az idei ünnepre még mindig nyitva lesz, ismét eszembe juttatja azokat a kegyelmeket, amelyeket néhány évvel ezelőtt ott kaptam.

Közvetlenül a kora reggeli szentmise után egy másik testvérrel elindultunk Rómából Assisibe. Életemben először ünnepeltem a kiengesztelődés ünnepét Ferenc városában. Assisiben Ferenc maga is megtapasztalta az Úr megbocsátó kegyelmét, hirdette Isten jóságát, és másokat is megtérésre hívott a Porciunkulában. Úgy terveztük, hogy meglátogatjuk az Angyalos Boldogasszony-bazilikában lévő kis kápolnát az Assisi alatti völgyben, majd a nap hátralévő részét a városban töltjük.

Nem sokkal reggel kilenc óra után megérkeztünk úti célunkhoz. A kis kápolna, egyike a fiatal Ferenc által helyreállított három templomnak, a 13. században szinte teljesen elhagyatottan állt az Assisi alatti erdős síkságon. Most a nagy bazilika rejti magában. Szent hely ez, amely annyira kedves volt Ferencnek, hogy arra kérte a testvéreket, soha ne hagyják el; szent föld, ahol Ferenc meg akart halni, ma is számtalan zarándokot hív imára és a Porciunkula-búcsú ünnepére.

Letérdeltem a kőpadlóra, és lehajtott fejjel, csendben imádkoztam. Ahogy kiléptem a kápolnából és a barátom felé sétáltam, megdöbbentett a gyónásra várakozók nagy száma. Legalább húsz testvér gyóntatott, de mindenütt hosszú sorok álltak.

A szív vezetése

Egy pillanat alatt megváltoztattam a terveimet. Az agyam talán kételkedett volna, de most a szívem irányított. Habozás nélkül megkérdeztem az egyik testvért, hogy segíthetek-e a gyóntatásban. Kicsit meglepődött, de nagyon hálás volt az ajánlatomért, megköszönte, és azonnal elment, hogy elhelyezzen két széket az egyik mellékoltár előtt.

„Ezt a helyet a szent a világ többi helyénél jobban szerette.” – Szent Bonaventura.

Bocsánatot kértem várakozó barátomtól, amiért megváltoztattam a terveimet, és amiért egyedül hagytam őt aznapra. Bár őrültnek tartott, tiszteletben tartotta a döntésemet, hogy maradjak és gyóntassak. Megegyeztünk, hogy fél hat körül találkozunk a bazilika előtt, hogy tanúi legyünk a fiatalok ünnepének, mielőtt visszamegyünk Rómába.

Stólát vettem a habitusom fölé, leültem, és elkezdtem gyóntatni, miközben azonnal bűnbánók hosszú sora gyűlt oda. Miután körülbelül egy órán át gyóntattam, megpillantottam egy másik ismerős testvért. Bár az assisi tartomány tagja volt, Rómában tanult. Az évek során barátok lettünk, akkor találkoztunk, amikor Assisiben tanult teológiát. Nem vett észre – legalábbis én így gondoltam.

Percekkel később, két gyónás között megjelent mellettem, hogy megkérdezze, maradok-e ebédre. Amikor igent mondtam, azt javasolta, hogy találkozzunk a sekrestyében fél egykor, mivel az ebéd háromnegyed egykor kezdődik. Rábólintottam.

A bazilika mindennap fél egytől fél háromig zárva van, ahogy ez egész Olaszországban szokás. Élénken beszélgettünk kettesben, miközben keresztülhaladtunk az ősi folyosókon és a kerengőn, majd csendben besurrantunk a zsúfolt és ünnepi refektóriumba, ahol már az első fogás tányérjait szedték le az asztalról. Sietve fogtunk egy tányér tésztát, és helyet foglaltunk.

El sem tudtam volna képzelni ennél vidámabb ünneplést. Az étel, különösen a tészta, eccellente volt! Testvéreim társaságában, boldogan ülhettem meg ezt a ferences ünnepet, és igazán hálás voltam, hogy egy jó baráttal ebédelhettem.

Nagy öröm volt az étkezés, a testvérek és a barátom jelenléte, de ennél is nagyobb, megmagyarázhatatlan örömmel és belső békével töltött el a reggeli gyóntatás élménye. Ritkán gyóntattam ilyen sokat, és még soha nem gyóntattam több mint három órán keresztül folyamatosan olaszul. Mégsem voltam fáradt. Elárasztott az öröm és a béke, izgatott voltam, hogy a Porciunkulában lehetek ezen az ünnepen, és megtisztelő volt hittel teli emberek gyónásait hallgatni.

A saját békém megteremtése

Ebéd után a barátommal sétáltunk az ősi, zárt udvaron, lassan körbe-körbesétáltuk. Arra kértem, hogy gyóntasson meg. Kezdetben vonakodott, de miután elmagyaráztam, hogy egy olyan ember előtt akarom kifejezni a bűneimet, aki ismer engem, beleegyezett. Imádkoztam, megvallottam a bűneimet, és meghallgattam a tanácsát. Együtt imádkozott velem, és feloldozott. Békecsókot váltottunk, és elváltunk. Mélységes béke árasztott el.

Ahogy visszakanyarogtam a folyosókon, imádkoztam magamban, hálát adva a nap ajándékáért. Nem dolgozni mentem vissza a bazilikába, hanem hogy megint leülhessek a szent földön, imádkozhassam ezen a szent helyen, és hogy ismét hirdessem és ünnepeljem Isten irgalmasságát.

Felvettem a stólámat, és leültem ugyanabba a régi, rozoga székbe. Azonnal hosszú sor keletkezett. Egymás után hallgattam a gyónásokat. Időnként csak néhány szót szóltam, máskor beszélgetésbe elegyedtem a gyónóval. Néha a bűnvallás kissé gépiesnek tűnt, de a gyónók legtöbbje olyan őszinte hitről és mélységes bűnbánatról tett tanúbizonyságot, miközben Isten bocsánatát kérték, hogy sokat épültem rajtuk és megtisztelve éreztem magam.

Aztán a gyónók százai közül előkerült egy, aki mélyen megérintett. Nem emlékszem sem a hajszínére, sem az arcformájára, sem a hangjára. Mégis, ez a gyónó annyira erősen tanúskodott számomra Isten szeretetének átalakító erejéről, hogy a lelkére, a kegyelem megtapasztalására tisztán emlékszem.

Egy bűnbánó drogdíler

Leült elém egy húszas évei elején járó férfi, lehajtott fejjel, egy névtelen gyónó, aki így kezdte (olaszul): „Áldj meg, atyám…” Megtorpant, és azt suttogta, hogy nem is tudja, mennyi idő telt el, csak azt, hogy évek. Biztosítottam, hogy nem számít, mennyi idő telt el, csak az számít, hogy ő itt van. Beszélgettem vele Isten szeretetéről. Megkértem, hogy idézze fel magában Isten ígéretét a megbocsátásról, aztán beszéljen arról, hogy milyen bűnöket szeretne megvallani. Elhallgatott, és fejét a kezébe temette.

Vártam, nem akartam sürgetni, próbáltam annyi időt hagyni neki, amennyire szüksége van. Időnként hebegve beszélni kezdett, de végül ismét csendbe burkolózott.

Végül megrázta a fejét, mintha nemet akart volna mondani, és fel akart állni a székből. Ahogy belenéztem könnyes szemébe, együtt éreztem vele a fájdalmában. Óvatosan megérintettem a karját, remélve, hogy ezzel kifejezem felé figyelmemet, és arra bátorítom, hogy beszéljen. Újra leült. Könnyek gördültek le az arcán, amikor kibökte, hogy Isten soha nem fog tudni neki megbocsátani.

Sírt, miközben a bűnösségéről beszélt, arról, hogy mennyire értéktelen ember, hogy mennyire súlyosan ártott másoknak, hogy mennyire gyűlöli, amit tett, és azt, aki volt. Folyton azt ismételgette, hogy Isten nem fog tudni neki megbocsátani, miközben néhány bűnét említette, majd hangja elcsuklott és hozzátette: „vendendo le droghe”. Megkértem, hogy ismételje meg az utolsó mondatát. Kissé csodálkozott, de bocsánatot kért, amiért olyan gyorsan beszélt, hogy nem értettem.

Ha a külsőm nem is, az akcentusom bizonyára elárulta, hogy külföldi vagyok. Megpróbáltam megnyugtatni, hogy szerintem megértettem, de megint megkértem, hogy ismételje meg az utolsó mondatát. Lassan, megfontoltan, a szemembe nézve megismételte: „vendendo le droghe”. Azt mondta, amit hallani véltem: „drogot árul”. Biztos akartam lenni abban, hogy jól értem őt.

Lehajtotta a fejét, tekintete elkerülte az enyémet. Kibökte a könnyei mögött rejlő érzéseket – az értéktelenséget és a szégyent. Pénzért gonosz dolgokat tett. Gyerekeknek ártott azzal, hogy drogot árult. Hogyan tudna Isten megbocsátani neki? Hogyan tudna neki bárki is megbocsátani, hogy tudná őt szeretni, egyáltalán ránézni?

Könnyei áradattá váltak. Csak szeretettel meg akartam hallgatni őt, őszintén imádkozni vele, és közvetíteni számára Isten megbocsátását. Kinyújtottam a kezem, és a sajátomba fogtam az övét. Lassan, tétován felemelte a fejét, és a szemembe nézett.

„Míg bűnökben voltam…”

Ahogy fogtam egy olyan ember kezét, aki gyűlölte magát, ahogy hallgattam egy olyan embert, aki egész életét értéktelennek írta le, ahogy a saját könnyeimen keresztül néztem egy olyan ember arcára, aki Isten kegyelmét keresve jött a Porciunkulába, egy másik Ferencet láttam magam előtt. Nem egy 13. századi Ferencet, hanem egy kétségbeesett fiatalembert, aki arra törekszik, hogy megváltoztassa az életét. Nem a kereskedő fiát láttam, akit Perugiában bebörtönöztek és akit hajtott a lovagi dicsőség iránti vágy, hanem egy, saját dicsőségét kereső, öngyűlölete által bebörtönzött makacs fiút. Nem azt a Ferencet láttam, aki Végrendeletében azt írta: „míg bűnökben voltam, (…) az Úr vezetett engem…”, hanem az előttem álló Ferencet, akit az Úr arra vezetett, hogy ideüljön, és így imádkozzon: „Áldj meg, atyám….”.

Honnan ez a Ferenc-kép? Nem tőlem származik. Ajándékként érkezett hozzám abban a kegyelmi pillanatban. A kép feltárult, és ettől a látomástól vezérelve kezdtem elbeszélgetni az „én” Ferencemmel. Elmeséltem, hogy évszázadokkal korábban egy assisi fiatalember, akit azóta az egész világon tisztelnek, és aki szelíd lényével számtalan életet érintett meg, hasonló szavakat mondott.

Ugyanez a Ferenc, szintén a húszas évei elején arra törekedett, hogy megváltoztassa az életmódját. Ő is értéktelennek és Istentől elszakítottnak érezte magát. Ő is úgy érezte, hogy „nem jó”, és Végrendeletében úgy beszélt a megtérése előtti egész életéről, hogy „míg bűnökben voltam”.

Elmagyaráztam, hogy nem tudjuk, Ferenc miért értékelte le ennyire korábbi életét. Hangosan elgondolkodtam azon, hogy Ferenc talán megölt valakit a csatában, vagy túlságosan eltöltötte saját pozíciója a háborúban, ahol oly sok élet veszett el. Kifejtettem, hogy most nem fontosak a részletek, csak az, hogy Ferenc értéktelennek tartotta magát és ő is megtapasztalta saját bűnei mélységét.

Ahogy az előttem ülő fiatalember, úgy Ferenc is értéktelennek, magányosnak érezte magát, gyűlölte azt, akivé vált. Mégis mélyen megtapasztalta Isten irgalmát, megbocsátását és szeretetét. Beszéltem arról, hogy Ferenc azt akarta, hogy mindenki megismerje Isten jóságát és bőven kiáradó szeretetét, és hogy kifejezetten azért kérte a pápától ezt a különleges búcsút, hogy az emberek biztosak lehessenek Isten megbocsátásában, ünnepelhessék szeretetét, és újra elkezdhessék szolgálni az Urat.

Ferencem időnként a szemembe nézett, és figyelte a könnyeimet. Időnként lehajtotta a fejét és zokogott. Továbbra is beszéltem az én Ferencemnek Assisi Ferencéről. Elmondtam neki, hogyan változott meg Ferenc látásmódja a saját életével kapcsolatban, hogyan fordult Isten felé, és hogyan kezdte másképp látni az embereket és az egész teremtést, hogyan kezdődött mindez azzal, hogy rájött, hogy „bűnökben van”, de Isten szereti őt. Emlékeztettem rá, hogy az az Isten, aki Ferencet a leprások közé vezette, őt ide, a bazilikába irányította. Isten, aki megmutatta irgalmasságát ennek a Ferencnek, már megérintette a szívét azzal, hogy a megbocsátás keresésére vezette őt. Ahogy Szent Ferenc tette, most ő is elfordulhat a bűntől, és igyekezhet az Úr nyomdokain járni.

Imádságos, könnyekkel teli csend következett. Aztán megszólalt. Ismét könnyek csordultak végig az arcán, de ezek már az öröm könnyei voltak. Békésen, megrendülve beszélt arról, hogy most újnak, megtisztultnak, bizalommal telinek érzi magát. Reményeket és álmokat kezdett leírni. Meg akarta változtatni az életét, el akarta hagyni mindazt, ami volt, és meg akarta találni a módját, hogy segítsen az embereken.

A megbocsátás csodája

Nem tudom, meddig beszélgettünk. Azt azonban tudom, hogy szent földön, szent helyen voltunk. A hang, amely korábban tele volt öngyűlölettel, most belső békéről tanúskodott. A tekintet, amely korábban csak fájdalmat és kétségbeesést mutatott, most reményt sugárzott.

Tanúja voltam a megbocsátás csodájának. A szemem láttára alakította át a kegyelem a lelkét. Láttam, ahogy a kegyelem ereje megnyitja a szívét, begyógyítja sebeit, előcsalogatta igazi önmagát. Most már hitt abban, hogy Isten még neki is meg tud bocsátani.

Aztán kifejezte háláját. Hangosan elgondolkodtam az ottlétemen: az utolsó pillanatban érkezett meghívás, a tervváltoztatás, az esélye annak, hogy pont az én soromba áll be, a Ferencről kapott kép. Kifejeztem hitemet, hogy minden kegyelem.

A saját „kis részed”

Órákkal később megjelent a barátom a bazilikában, és jelezte, hogy ideje kimenni. Hosszú ideig tartó gyóntatás után sikerült kiszakadnom, és kimentünk, hogy szemtanúi legyünk a piazzán összegyűlt tengernyi fiatal ünnepének.

Mivel egész nap bent voltam, meglepett és örömmel töltött el, milyen gyönyörű a késő délután. A barátom megismételte, hogy szerinte őrült vagyok, amiért egész nap gyóntattam, és kihagytam egy ilyen csodálatos napot Assisiben. Elmosolyodtam.

Ahogy elindultunk hazafelé, megpróbáltam megfogalmazni, hogyan ünnepeltem a Porciunkula-búcsút. Számomra az egész nap egyetlen ajándék volt. El sem tudtam volna képzelni jobb ünneplést, de őt aligha sikerült meggyőznöm erről. Egy darabig imádságos csendben utaztunk. Ahogy visszaemlékeztem a napra, a szívem megtelt hálával, és dalolni kezdtem, barátom pedig csatlakozott hozzám: együtt énekeltük Ferenc nagy hálaénekét.

Gyanítom, hogy a szavak csak azok számára elegendőek, akik maguk is megtapasztalták a kegyelemnek ezt az élményét. Talán a szavak azok szívéhez szólnak a legvilágosabban, akik maguk is megismerték Isten megbocsátó szeretetének átalakító erejét.

Talán az én fiatal Ferencemen, a bazilikában átélt tapasztalatomon túl ti is meglátjátok saját életetekben a kegyelem pillanatait: amikor valaki elfordul a bűnökben való léttől, hogy új életet kezdjen Krisztusban. Remélem, ez a hely megérint titeket és áldással teltek el, tudván, hogy ez a hely szent! Látogassatok el ti is a „saját Porciunkulátokba”, hogy megünnepeljétek a bűnbocsánat ünnepét, a kegyelem ajándékát!

A szöveget fordította Jackánics Fülöp OFM
Forrás: franciscanmedia.org
Ferences Média, 2023