Szeretteink születésének és halálának napja a családi emlékezés ideje. Ferences közösségeinkben is minden nap felolvassuk a nekrológiumot, amely az aznap elhunyt rendi testvérek életéből idéz fel néhány jellemző mozzanatot. Az emlékezés alkalom a hozzátartozóinkért való közbenjárásra és hálaadásra egyaránt. Szent Ferenc atyánk halálára emlékezve csak az utóbbi marad, hiszen ő jár közben értünk. Vele adunk hálát azért a hivatásért, amellyel általa ajándékozta meg Egyházát az Úr, és kérjük közbenjárását magunkért és mindazokért, akik ebben a hivatásban élnek.
Az elmúlt hetekben a zsolozsma olvasmányos imaórájában hosszan olvastuk Szent Ágostonnak „A pásztorokról” című beszédét. Ezekiel prófétát idézve beszélt azokról és azokhoz, akik az egyházban pásztori tisztséget töltenek be. Kemény beszéd… Nemcsak a krisztusi példát követő jó pásztorokról szól, hanem a rossz pásztorokról is, akik ahelyett, hogy a nyájjal törődnének, „önmagukat legeltetik”. E pásztorok kezéből Isten kiragadja majd a nyájat. Ágoston hangvétele szinte fenyegető. Idén mégsem e szavai érintettek meg, mint az máskor történni szokott, hanem a beszéd folytatása. A nyájhoz fordul: „Ha tehát nem teszitek, amit a rossz pásztorok, akkor már nem ők legeltetnek titeket. Ha pedig megteszitek, amit tanítanak, akkor már én legeltetlek benneteket.” Mit jelent ez? Úgy tűnik, még a rossz pásztorok tanításából is kihallható a Jó Pásztor hangja. Krisztus szavainak olyan átható ereje van, hogy nincs emberi gyengeség, amely végérvényesen képes volna lerontani. Milyen szép, ahogyan Szent Ágoston feltételezi híveiről az ilyesféle érett hitet, amely képes különbséget tenni a pásztorok és a Pásztor között. A felnőtt hit képes erre.
Szent Ferenc atyánk, bár „egy volt a kicsinyek közül”, mégis felnőtt hittel hallgatta Krisztus szavát, az evangélium tanítását. Úgy figyelt rá, mintha nem egy másik embertől hallaná, hanem maga Krisztus mondaná neki. Sőt, úgy mondaná, mintha csak Ferenc létezne, mintha csak ő volna a megszólítottja, és ezért nincs is lehetősége kitérni előle. Ferenc „nem nézett körül”, mielőtt az evangéliumhoz fordult, nem véleményekre hallgatott, hanem az örök Igére. Így vált valósággá az ő életében a Galata levél mondata: „keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak” (Gal 6,14). Mindenkit és mindent Krisztus keresztjének fényében akart szemlélni.
Különös ez, hiszen oly sokszor hallunk a hitünk közösségi dimenzióiról, és az Egyház hitelesítő tekintélyéről, valamint arról is, hogy szükségünk van a testvéri kísérésre, valakire, aki mellénk szegődik, hogy hitbeli döntést hozhassunk. És mindez kétségtelenül igaz, ám mégsem jelenti, hogy ne lehetne a hitben úgy felnőni, hogy Krisztus személyesen szólhasson. Egyértelműen és nyíltan, ahogy Szent Ferencnek tette. Ez a felnőttség megőrzi ugyan a gyermeki nyíltságot, amit Jézus kér (Mt 18,3), de már képes a megkülönböztetésre, azaz nem „fejletlen”.
Az ilyesféle felnőtt hithez, amelyet Szent Ferenc életében látunk, és amivel Szent Ágoston hívei között is találkozott, sajátos tanulással közelítünk, egy belső út felvállalásával. Nagyon fontosak ebben a „szülői minták”, annak mindkét értelmében: mélyen belénk ivódik egyrészt amit vérszerinti szüleinktől látunk, tapasztalunk, másrészt amit a „hitben szüleinktől”. A kettő között lehet átfedés, de ez nem is szükségszerű. Fontos tehát, hogy mit hallunk-látunk, hiszen „a hit hallásból ered” (Róm 10,17). Másfelől nem állhatunk meg itt. Nem hivatkozhatunk örökké arra, hogy otthon nem kaptunk megfelelő nevelést, vagy hogy nem volt jó papunk, pásztorunk, hittantanárunk, lelkivezetőnk stb. Szent Ferencnek sem voltak jó szülői mintái… Ráadásul az Egyház felszínén akkor is voltak botrányok, amikor ő élt… A felszínén, ahogy ma is csak ott „úsznak”, a mélység pedig csendes. Az Egyház igazi valósága a világ szeme elől rejtve marad. Szent Ferenc atyánk az Egyház e láthatatlan, de megtapasztalható, csendes mélyére vágyott, aki az élő Krisztus. Megszólította, Krisztus pedig válaszolt.
Mégsem lett Ferencből remete, holott az említettekből egy kiváló remetehivatás sarjadhatott volna. Nem is rajta múlott valószínűleg. Úgy hallgatta Krisztust, mintha csak hozzá szólna, csak neki beszélne, ám Ő testvéreket adott mellé. Amikor Ferenc remeteségbe vonult, akkor is volt vele néhány testvér. Lelki örökségéhez tartozik a közösség megbecsülése, Isten ajándékaként való felismerése. A közösségé, amely megóv a rosszabbik énünktől, amely szembesít önmagunkkal, amely tanít magunkról. Szent Ferenc örökségéhez tartozik a testvér megbecsülése, a figyelem a másik iránt, az odahallgatás művészete, vagyis az erényként gyakorolt engedelmesség. Ez utóbbi nem más, mint a szüntelen tanulás készsége: a másik befogadása és ezáltal Isten befogadása. Ferenc szüntelen párbeszédben akart maradni mindenkivel, először Istennel, és aztán mindenkivel, aki tőle származik. Legszebb bizonysága ennek a Leó testvérhez írott levele, amelyben arra biztatja Leót, hogy maradjon párbeszédben Istennel, és ha az segíti ebben, keresse fel őt is újra.
A felnőtt hit ismérve mindez. A felnőtt hité, amelyet az Istennel való egyedi és megismételhetetlen kapcsolatunk és a minket körülvevő közösséggel való kapcsolatunk alakít. Mindnyájan jól ismerjük a növekedés nehézségeit, elég csak arra gondolnunk, ahogy a családi élet körében kiléptünk a gyerekkorból. Kezdetben, kisgyerekként minden (vagy majdnem minden) igaz volt, amit szüleink mondtak. Ez a gyermeki hittel analóg életszakasz. Kamaszként aztán sokan a másik végletbe billentünk át: semmi (vagy majdnem semmi) nem látszott igaznak abból, amit szüleinktől hallottunk. Ezen életszakasz a hit elleni lázadással áll párhuzamban. Végül valódi felnőttként már más fényben tűnnek fel a szüleink. Egyrészt látjuk, hogy miben volt nagyon igazuk, másrészt irgalommal nézzük azt is, amiben tévedtek. És már egészen másképp kérdezünk tőlük… A mi életünkben is elkövetkeznek olyan helyzetek, amelyekben éppoly tanácstalanok vagyunk, mint amennyire ők voltak, vagy éppoly megkérdőjelezhető a magabiztosságunk, amennyire az övék az volt. Rájövünk, hogy mi sem vagyunk különbek, mi is rászorulunk a másikra, és főképp a Másikra. A hitben való érettség hasonlatos ehhez. A felnőtt hitű ember már nem játszik kamaszt, vagyis nincs mindenre válasza, és nem ítélkezik vagdalkozva. A felnőtt hitű ember már tudja azokat a kérdéseket, amikre sosem lesz válasza, amelyekre csak Istentől jöhet megoldás. És nincs senki más… A Fioretti végén olvasható (FiorS) leírás szerint Szent Ferenc atyánk Alverna hegyén, amikor Krisztus szeráf képében meglátogatta, és szent sebhelyeivel megajándékozta, már csak kérdezett: „Ki vagy te, édes Istenem? És ki vagyok én, hitvány féreg és haszontalan szolgád?” Ez volt az egyik legmélyebb és legfelnőttebb imádsága.
A mai ünnep Testvérünk és Atyánk életpéldájával arra hív mindnyájunkat, hogy felnőtt hittel forduljunk Istenhez; hogy úgy hallgassuk szavát, mintha csak hozzánk szólna, mintha csak nekünk mondaná; hogy vegyük észre a testvéreinket, akik ugyanúgy hozzá tartoznak, ahogy mi; és hogy maradjunk párbeszédben Vele és övéivel. Úgy legyen, ámen.
Szoliva Gábriel OFM
Ferences Média, 2024
