Igazgató. Tanár. Pap. A szakmai életút bemutatása hosszadalmas, már-már fáradtságba hajló munka lenne, a precizitásról nem is szólva. 17 éven át igazgatni egy intézményt, jelen esetben az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégium középiskolát, szintén annyi beszámolóval járna, hogy az meghaladja a rövid értékelés lehetőségeit. Értékelés? Egy bizottság a maga kategóriái, szempontjai szerint értékelhet tanárokat, vezető beosztású embereket. Ezeknek meg lehet felelni, sőt, ki is lehet tűnni, ám az igazi értékelést generációk sora végzi, akik sokkal kritikusabbak annál, sem mint azt táblázatokba vagy pontokba szedve be lehetne mutatni. A János atya által vezetett gimnázium szinte egyedülálló abban a tekintetben, hogy öregdiákjai aktívan és tevékenyen bekapcsolódnak az iskola életébe. Alapítványt működtetnek, az iskolaújság félig róluk, nekik szól, évenkénti találkozóra hívja őket az anyaintézet, és az osztálytalálkozók óramű pontossággal valósulnak meg. Ez utóbbiról a hiányzók sok esetben már akaratuk ellenére maradnak el. Egyértelmű, hogy ez az igazi értékelés. Sokan sokra vitték, de mindenkinek itt kezdődött minden. Ez egyben a lelkiség is. Igazgatóról igazgatóra száll át, ki-ki hozzáteszi a sajátját. János atya esetében is így volt ez. Nem elit iskolát akart a szó szigorú és lelketlen, tanulás-centrikus értelmében. Természetesen volt magas szintű tanulás és ezzel együtt oktatás is. Aki akarta, megtalálta számítását. És aki nem? Ez a fontos kérdés. Ettől lett János atya ízig-vérig igazi pedagógus, ezért lehetett akár kritikával, ellenkezéssel fogadni vezetői irányelveit. Számára inkább az elesett, a lázadó diák, a senki szülöttje vagy a nehezen kezelhető volt a fontos. Ő befogadni szeretett, családot adni annak, akinek tönkrement, vagy akinél éppen a gimnáziumi évek alatt dúlt a háttér-háború. Egyházi iskola lévén, a krisztusi értékrend elsajátítását tartotta a legfontosabbnak, a közösségi létet, az élet örömteli szemlélését. Rászólt a diákra, ha búskomornak látta. És értelemszerűen felújított, bővített, fejlesztett, erdei iskolát alapított, sportpályát tartott fenn, ösztöndíjszerű vagy anyagi segítséget nyújtott tanárkollégáknak úgy, mint diákoknak, és még sorolhatnám. Nyitott volt minden olyan új kezdeményezésre, ami az iskola érdekét jelentette. Őrülten szerette, ha diákok és tanárok önként vagy szervezett formában versenyeken vagy egyéb megnyilvánulásokon az iskola jóhírét keltették, vitték tovább. Nem munkahely volt számára a ferences gimnázium, hanem küldetés. Elvárta a nagyvonalúságot a munka terén, elvárta azt, hogy tanuljunk meg adni, szívességet tenni. Őt csak az érthette meg, aki bele tudott lépni ebbe az áramlásba. Voltak nehézségek. Voltak viták. Volt kemény egymásnak feszülés. Egyszóval volt élet 17 éven át, volt egyéniség, karakter. Nem volt középszerűség, ha a ferences gimnázium valahol megjelent, nem mentek el mellette észrevétlenül.
Az utolsó négy évben csatlakoztam az iskolához, azóta is itt vagyok. Sokat dolgoztam együtt János atyával, és két dolgot biztosan megtanultam: nála minden a diákokért történt és Isten nagyobb dicsőségére.
Keppel Dániel
latin-magyar szakos tanár
Esztergom, 2014. november 11.
