Vilmos atya aranymiséje évfordulóján egy korábbi években készült életút-beszélgetést osztunk meg. Szerdahelyi Csongor riportja a Lánchíd Rádió Kettesben című műsorában 2015. január 30-án hangzott el.
Esztergomban beszélgetünk egymással, ahol a ferencesek közel 800 éve jelen vannak. Ha nem is 800 éve, de jópár esztendeje élsz itt Esztergomban, de az életed nem itt kezdődött. Honnan származol?
1946-ban születtem, és Gyöngyösről származom, amely ősi ferences fészek. Én erre pontosan nem emlékszem, de állítólag kisgyermek koromban Odiló atyát hallgattam. Mire az eszemet már tudtam, addigra a ferences templomban már világi papok voltak, ugyanis feloszlatták a ferenc rendet.
Ha Gyöngyösön ekkor már nem találkozhattál a ferencesekkel, hogyan kerültél később kapcsolatba velük?
Amikor 1956-ban kitört a forradalom édesapám a városgazdálkodási vállalatnál dolgozott, és őt is beválasztották a forradalmi bizottságba. A forradalom elmúltával azonban kirúgták az állásából, sokat keresgélt, így viszont engem nem vettek fel a gimnáziumba, mert “reakciós” voltam. Ekkor valaki tanácsolta neki, hogy próbáljuk meg a ferences gimnáziumot, Esztergomban. Elmentem oda, jelentkeztem, és fölvettek, így kerültem Esztergomba. Itt elkezdtem ismerkedni a ferences szellemmel. Karácsony Aladár atya személyében nagyon szuggesztív hittantanárom volt, Szent Ferencről és Szent Ferenctől olvasgattam, és fiatalos lelkesedéssel megtetszett ez a fajta elkötelezett, evangéliumi élet.
A diákok is sokszor kérdezték már azt tőlem, hogy mikor döntöttem el, hogy szerzetes leszek. Erre az a válasz, hogy nem csak egy példaképem volt, hanem sok: innen is, onnan is merítkeztem, és persze az olvasmányaimból is. Nem volt nagy látomásom, nem történtek csodás dolgok, hanem amikor a hivatásomon gondolkodtam feltettem magamnak azt a kérdést, hogy vajon mi lesz jó nekem. Tetszett ez az evangéliumi élet: fiatal korában az ember talán a szépségekre fókuszál és kevésbé a nehézségekre. Emellett egyébként én mindig szerettem volna emberekkel, az ifjúsággal foglalkozni. Úgy éreztem, hogy egy ferences gimnázium emiatt nekem való: nekem nagyon jó lesz ez.
Ahogy telt, múlt az idő rádöbbentem, hogy nemcsak az a fontos, hogy nekem hanem az is, hogy másnak is jó legyen. Már növendék koromban, kialakult bennem ez a gondolat: nem ártana, ha másnak is jó lenne, másnak is tudnék adni valamit. Ezért aztán egész életemben próbáltam tudatosan másokért is tenni valamit, és ezt nagy-nagy kedvvel csináltam. Végig élveztem az életet.
Ferenc pápa is beszélt már arról, hogy nem jó savanyú képű szerzeteseket látni, hanem az a jó, ha a szerzetes szereti azt, amit csinál és öröme telik benne, és nem az sugárzik róla, hogy milyen nagy áldozat ez a létforma…
Hát ez nem áldozat! Az egész élet egy szórakozás volt. Ferenc pápa egy alkalommal a megszentelt élettel kapcsolatban azt mondta, hogy szenvedéllyel kell megélni a szerzetességet. Ez nagyon tetszett, mert olyan volt, mintha az ötven évvel ezelőtti önmagamnak mondta volna, én így próbáltam élni. Több-kevesebb sikerrel…
Kik voltak azok a ferencesek az esztergomi gimnáziumban, akik által kedvet kaptál ehhez az életformához?
Karácsonyi Aladár atya volt a lelkiatyám és a hittan tanárom: nagyon szuggesztív ember volt. Nagy hatással volt rám még Benei György atya, aki nagyon jó fizika tanár volt. Amikor 1961 környékén a nyugati ferencesek jóvoltából különböző eszközöket kapott az iskola, a fizika szertárt György atya rendezte be, és sokat kísérletezett, mi meg lelkesen jártunk be hozzá. Ugyanakkor nemcsak fizikáról, hanem emberi értékekről is sokat beszélgettünk. Kellemesek és élvezetesek voltak az órái, mert lelkileg is sokat adott. Mellette nem lehetett nem megszeretni a fizikát. Hasonlóak voltak Frajka Félix atya órái is, aki szintén fizikus – és teológiai doktor is. Egyébként az újmisémen ő mondta a szentbeszédet, később pedig együtt is tanítottunk Esztergomban. Zalán atya volt a kémiatanárom. Könnyű volt nála, mert mindig nagyon rövid és világos vázlatokat állított össze: pillanatok alatt el lehetett készülni mindennel. Zalán atya egyébként is sokat beszélgetett a fiatalokkal: nemcsak az órákon, hanem nagyon sokat gyóntatott is. Én is sok ideig nála gyóntam.
Már a gimnázium alatt eldöntötted, hogy kéred a rendbe való felvételét?
Már másodikos, harmadikos koromban eldöntöttem, hogy ferences szeretnék lenni, és – emlékszem, hogy Barsi Balázs is így volt vele – alig vártam már. Nem úgy volt akkoriban, mint napjainkban: nem akartuk kipróbálni a civil életet, nem akartunk előbb egyetemre menni, hogy majd később megláthassuk, hogy valóban ezt szeretnénk-e. Idealisták voltunk, és az eszme is vonzott minket, Szent Ferenc is vonzott minket. Hegedűs Jancsi egyébként az osztálytársam volt, akit ma Kolos atyaként ismerünk. A mi osztályunkból összesen 10 papi hivatás született. A szüleim először nem örültek a döntésemnek, és azt mondták, hogy jelentkezzek az egyetemre, és ha ne vesznek fel, akkor mehetek ferencenek. Jelentkeztem is kémia, fizika szakra, de vallásosságom miatt a tanári szakra nem vettek fel, és 1964-ben elkezdtem a novíciátot.
Fotó: Lambert Attila/Magyar Kurír
Ferences Média, 2021
