Ismét Jeruzsálemben – de most pár napig az Óvároson kívül fogunk lakni: a Getszemáni vizitációja következik. Az argentin gvardián, Benito testvér azelőtt a Szent Sír bazilikában volt sekrestyés, itt is szépen gondozza a sekrestyét és a liturgiát. A rendház ökonómusa a lengyel páter Antoni, ő felügyeli a nagy olajfakertet a bazilika előtt, az út túloldalán, a Kedron-völgy legalján. Megajándékoz másfél liter olajjal, amit a latruni trappisták frissen sajtoltak a Getszemáni-kert olajfáiról leszüretelt bogyókból… Kiemelt tisztelet övezi a bazilika melletti „Szent Kertben” álló nyolc öreg olajfát.
A szolgálat itt aránylag egyszerű, de embert próbáló: kezelni a zarándokok áradatát. A Szent Sír bazilika után itt fordul meg a legtöbb zarándok. A bazilika előtti forgalmas úton egész nap tucatjával parkolnak a buszok. Délben sem zárnak be. A szűk hely miatt az ember szinte kilép a szobájából és már a nyakában a látogatók serege. Külön csapást jelentenek az arab árusok a bejáratnál. 1967-ig a jordán-izraeli határ a bazilika előtti út volt, úgyhogy mi itt már Kelet-Jeruzsálemben vagyunk. Az egész Olajfák hegyéről úgy beszélnek a testvérek, mint nehéz helyről: sok a bűnözés a környéken, nagyobb a feszültség, mint másutt. Még este sincs igazán csönd: a környező forgalmas utakról behallatszik a zaj. A rendház mögött pedig szűk, kanyargós út megy fölfelé, amelyen kb. éppen az ablakom alatt van egy csatornafedél, hallás alapján kb. 8 cm-rel az útburkolat szintje alatt, a zöttyenésekből ítélve.
A bazilika építője, Antonio Barluzzi remek építész volt, de egy apró részletre már az építkezés alatt hívták fel a figyelmét: „Maestro, de hát hol fognak lakni a ferencesek? Kolostort nem tervezett?” El is helyezett egy szerény igényű kis épületet a kert sarkában. Talán a legszűkösebb rendház az egész Kusztódiában. Akinek pedig a templom felé esik a szobája, az a nagyharangtól 3 méterre lakik.
A Getszemáni bazilika, tőle jobbra pedig a remeteség az olajfaligetben.
A keresztény hagyomány régtől fogva kegyelettel őrzi a helyet, ahol megváltásunk küzdelme Jézus imádságában lezajlott. A Szentföldön sok helyütt fel lehet idézni az imádkozó Jézus alakját, de itt, a Getszemániban mindig a Passió küszöbén vagyunk. Amikor a Zsidókhoz írt levél visszatekint Jézus művére, az ő imádságában látja megvalósulni az áldozatot: „Ő testi élete napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma volt arra, hogy megszabadítsa őt a halálból, és istenfélelméért meghallgatásra talált” (5,7).
A „vérrel verítékezés kősziklája” már a bizánci korban egy templom fókuszpontja volt, majd a keresztesek korában is háromhajós templom magasodott fölötte. Ekkor jöttek a muszlim uralom évszázadai: pusztítás, romok, minden építés és javítás tiltása. A mai forgalmas helyszínt látva alig tudjuk elképzelni, hogy a középkor óta itt kápolna sem volt, csak egy barlangban felállított oltárnál miséztek nagy ritkán a ferencesek. A „Getszemáni szent hely” főként Mária sírját jelentette, a mai bazilikától „egy kőhajításnyira” az egykori majorban. Az Oszmán Birodalom uralma az I. világháborúval véget ér Jeruzsálem fölött. A szentföldi ferencesek sokat szenvedtek a háború okozta zűrzavarban, a közösséget gyöngítik a nemzeti szembenállások. Az akkori ferences kusztos, Ferdinando Diotallevi megérzi, hogy az újjáépítés nem csupán ellátás kérdése. Erőt akar önteni a csüggedt testvérekbe, ezért meghirdeti, hogy fölépíti a Getszemániban a régi bazilikát. Antonio Barluzzit bízza meg az „Agónia bazilika” felépítésével. Nevezik „a Nemzetek templomának” is, mert széles körű közadakozásból jött létre. A szentélyben, az oltárképet adó nagyméretű mozaik magyar adakozóiról emlékezik meg nemzetünk címere is a jobb alsó sarokban. 1924 óta fogadja a zarándokokat.
A Getszemáni bazilika és rendház mögött egy külön világ kezdődik, egy „zárt kert”. „Az Evangélium szerint az Utolsó Vacsora után Jézus szokása szerint kiment a Getszemáni majorba. Szívesen járt ide imádkozni. Most is jár” – Diego atya ezzel a tömörséggel mondja el, mit is jelent egy remeteségben élni Jeruzsálemben, a Getszemáni kertben. Jézus maga mellé veszi az embert imádságában, ahogy az Evangéliumban is hívja tanítványait: „virrasszatok velem”. Jézus Krisztus Atya jobbján ülve szüntelenül közbenjár a világ üdvösségéért – de eget-földet betöltő jelenlétében is kitünteti a helyet, ahová földi életében imádkozni járt, amint az köztudott volt: „Ismerte azt a helyet Júdás is, aki elárulta őt, mert Jézus gyakran járt oda tanítványaival” (Jn 18,2).
A ferences rendben 1985 táján egyre többet beszélnek arról, hogy kifejezésre kell juttatni: a rend prioritásai közül az első számú prioritás az imádság, vagy az akkor divatossá váló kifejezéssel: „életünk kontemplatív dimenziója”. Szerte a világon kezdeményezések indulnak a régi ferences remeteségi hagyomány felújítására. Ekkor tölti szombatévét a Szentföldön egy bolognai ferences plébános, Giorgio Colombini. A Getszemáni helyszín ihletése és a ferences rend törekvése összetalálkozik benne, és egy kezdeményezésre indítja. A bazilikán túl egy nagyobb kertrész húzódott, jobbára gondozatlanul, parlagon. Miért ne lehetne itt kialakítani egy remeteséget? Az Olajfák hegyének lejtőjén kézenfekvő volt a teraszos elrendezés. A remetelakokat az olajfák között szinte észrevétlenül oda lehet építeni a sziklához. A kusztos támogatta Giorgio atya tervét, és elindult a Romitaggio, a remeteség. Az évek során kiépült tizenöt remetelak, és mivel általában három fő állandóan ott él, legfeljebb kilenc „vendég-remete” lehet ott egyszerre. 2015-ben összesen 230 fő töltött ott imádságos időszakot. Pap, szerzetes, világi egyaránt megfordul itt, sokféle náció is, a legtöbben Itáliából jönnek. A befogadásról a remeteség vezetője dönt. Immár több mint harminc éve folyamatosan imádkoznak ott, ahová az Úr is szívesen járt imádkozni.
Az évek során kiépültek a remetelakok, két-három fő állandóan ott él, kilenc remetelak pedig a vendégeké.
Diego atya azután vette át a remeteség vezetését, hogy Giorgio atya 2009-ben elhunyt. Továbbviszi az eredeti gondolatot: lehetővé tenni az imádságot komolyan keresők számára, hogy hosszabb időt tölthessenek Jézus imádságának színhelyén, vállalva a hely kötöttségeit. Nincs kijárás, zarándoklás, városnézés – ezeket máskor kell elvégezni. Vállalni kell, hogy végig ott vagyunk Jézussal a kertben. Az egyetlen esemény, amelyre általában elmennek – a Jeruzsálemben tartózkodó katolikusokkal együtt – a pénteki keresztút. A remeteségből szép látvány a Szent Város keleti városfala az aranykupolával, de aki teljes csöndet keres, annak bizony máshová kell mennie. Éjjel-nappal forgalmas mindkét út a Kedron-völgy két oldalán, napközben a turistabuszok tömege adja az alapzajt, és a Templom-térről a müezzin hangja betölti a völgyet. Kerti munka is akad: 224 olajfájuk van, a szüret kemény munka. Diego büszkén mutatta a már kisajtolt idei termést, acéltartályokban tárolják. Emellett sok virágot és cserjét gondoznak itt. A remeteségben időzők az Agónia bazilikába mennek reggel olasz nyelvű szentmisére, napközben kétszer összejönnek közös Szentírás-olvasásra és szentségimádásra. A többi időt egyedül, csöndben töltik, egy apró teakonyha mindegyik remeteségben van, ki-ki ellátja magát. Kiemelt imádságos idővé vált a csütörtök este, ekkor megtelik a bazilika a „szent órára”, amely hétről hétre közös tanúságtétele a keresztényeknek arról, hogy ki akarnak tartani a virrasztásban az Úr mellett.
Diego atya, a remeteség vezetője, háttérben a Szent Város.
Az Olajfák hegyén a bizánci korban tucatjával voltak kolostorok. Nem új gondolat tehát, hogy az imádságnak sok időt szentelve éljenek Krisztus követői ott, ahová az Úr is szívesen járt imádkozni. És Diego atya mindig hozzáteszi: „Ma is jár”. Krisztus folytatja megváltói művét azokban, akik itt virrasztanak mellette, és általuk, imájuk és szeretetük révén számtalan más emberben. Ez azonban már az ő kegyelmi rendjének titka, általunk nem kiszámítható, de a világot fenntartó láthatatlan „ökonómia”.
FOLYTATJUK!
Ferences Média
