3. rész
2015. szept. 19–26.: Ciprus és Rodosz
A nicosiai ferences gvardián egyúttal a római katolikus egyház képviselője is Cipruson, püspöki helynök: jelenleg Jerzy Kraj lengyel páter. Ő vár a larnakai reptéren, diplomata rendszámú autójával megyünk át Nicosiába. Érdekes a rendház: egyrészt szépen ki van építve, hiszen egyszerre nunciatúra is, másrészt viszont a „zöld zónában” van, a senki földjén a város görög és török fele között. Később a tetőről megmutatták a török zóna felé szemben lévő házat: 1974 óta romokban, alul befalazva. Az átszállások miatt már fáradt vagyok, a forróság is fejbe vág, de attól mégis elakad a szavam, hogy ebben a szobában, ahová most elszállásolnak, itt szállt meg Benedek pápa is…
Ciprus mint Szentföld? 1291-ben ide menekültek a ferencesek, miután elesett a keresztes jelenlét utolsó bástyája, Akkó. Mai feladatuk a latin szertartású hívek gondozása ebben görög ortodox országban. Jaffa kikötőjétől mindössze 250 km. A lelkipásztori munka nyelve főleg az angol. A vasárnap reggel 8-as szentmisén vannak ugyan helyi görögök, de leginkább Fülöp-szigetiekkel van tele, akik vendégmunkások.
Vasárnapi szentmise, angol nyelvű hívekkel, Keríniában, Ciprus török részén.
Előszörre különös, de kedves szokásuk, hogy nem kezet fogni akarnak az emberrel, hanem azt, hogy tegyem a homlokukra a kezemet. Így kérnek áldást. Vasárnap átmegyünk szentmisét tartani északra, a török részre: Keríniában van egy kápolna, itt főleg angol emberek vannak, de jónéhány afrikai diák is. A ferences közösséget lengyel, amerikai, argentin, ghánai testvérek alkotják. Ehhez a színes összetételhez rövid idő alatt hozzászoktam a Szentföldön, sehol sincs olyan, hogy csupán egyetlen náció volna jelen. Történelmileg a két nagy náció az olasz és spanyol volt, és a békesség kedvéért el volt osztva, hol melyikük lakik. Mára a szemlélet is megváltozott, és sajnos a spanyolok szinte el is fogytak.
Elkezdődött ezzel a vizitáció hosszú zarándokútja, amelynek stációi maguk a testvérek. Mindegyiknél meg kell állni, meghallgatni, igazán odafigyelni rá. Legyőzni a magam ilyen vagy olyan reakcióit, vele együtt keresni az ő valóságát, Krisztusban vállalt hivatását. A beszélgetésekben együtt van a személyes és a szervezeti oldal, mindig beszélünk a Kusztódia általános helyzetéről, a lehetséges jelöltekről is. Sokan persze azt mondják: megvárjuk, míg kijön a első kör eredménye, akkor majd meglátjuk. Viszont mindegyik találkozással újból és újból feltárul a Kusztódia emberi gazdagsága, a bejárt életutak, magasságok és mélységek tapasztalata. Ezt befogadni pedig nem könnyű dolog.
A három ciprusi rendház tagjai együtt.
Nicosiában aránylag könnyen át lehet kelni a határon a török részbe. Jerzy elvisz a Hagia Szofia gótikus katedrálisba. 1571 óta mecset. Nagyon különös érzés levetett cipővel, szőnyegen lépdelni egy hatalmas gótikus templomban. Ezeket a dolgokat nem lehet annyival elintézni, hogy „úgyis ugyanazt az Istent imádjuk”. A történelem nem engedi.
Limassolban a ferences plébániatemplom két lépésnyire van a tengertől. A szomszédban hatemeletes orosz bank és hotel épül. A plébánia kertjében egyszerű faépületeket alakítottak ki: a katolikus hívek között sok a bevándorló, és ők nem csupán a misére jönnek el, hanem gyakran itt töltik egész vasárnapjukat, itt találkoznak, végső soron ez az ő „kulturális központjuk” is.
Larnakában azonnal világossá vált számomra, hogy a legfontosabb esemény: találkozhattam a már nagyon öreg Umberto Barato atyával, aki évtizedeken át Rodoszon teljesített szolgálatot. Éppen akkor jelent meg az önéletrajza. Az egyetlen „szentföldi” zarándoklatot is itt végeztem el: látogatás a Szent Lázár ortodox templomban, a bibliai Lázár sírjánál, aki a hagyomány szerint az újraélesztése után még 30 évig élt, és itt volt püspök.
Ciprus után Rodosz. 1972-ig az Assisi provincia missziója volt, hiszen a Dodekanészosz-szigetcsoportot az I. világháború után Itália uralta. Az épületek állagában ez jól tükröződik is. Ezután vette át a szolgálatot a Kusztódia. Itt nincsenek szentírási szent helyek, ez egy misszió: küldetése a helyi római katolikusok ellátása. 2004-től már nem olasz nemzetiségű ferencesek vannak itt: jelenleg az angol John Luke és a lengyel Pawel. Valamikor a város szélén volt a rendház, csöndes, nyugodt tengerparti részen – mára körülépült, a strandon tömegek, este zsúfoltság a szórakozóhelyeken. Itt is a ferencesek jelentik a római katolikus papságot. John Luke Oxfordban végzett filológiát (talán ezért tanult meg olyan könnyen görögül), a Kusztódiába belépve egy ideig a titkárságon dolgozott. A görög ortodox érsekkel és a papsággal szívélyes kapcsolatot épített ki. Padre Umberto azelőtt azzal kedveskedett a sokféle nemzetből ott üdülő híveknek, hogy az anyanyelvükön szólt hozzájuk. John Luke végiggondolta, hogy így idegenek fognak maradni, ezért mindent görögül végez, de a templom bejáratánál minden nyelven kézbe vehetik a miseszöveget – magyarul is. Az igazi gondok nem is annyira lelkipásztori jellegűek voltak abban a konkrét időszakban, hanem pénzügyiek: a görög gazdasági válság közepette hogyan maradjanak fenn a víz színén? Szinte követhetetlen változások, égbe szökő adóterhek, a turizmus összeomlása.
Rodosz: középen John Luke Gregory plébános, jobbra a helybeli finn evangélikus lelkész.
Pawel atya jár a szomszédos Kósz szigetére misézni. Közvetlen tanúja a Törökországból érkező gumicsónakok áradatának. Bizony a török parton a hegyeket Rodoszról is szépen látni. A kikötő szélén itt is felállították a „tábort”, John Luke bejár ide, a gyerekeknek visz édességet. Szinte csak fiatal férfiak, néhány asszony kisgyerekkel – az összetétel máshonnan is ismerős.
FOLYTATJUK!
ELŐZŐ RÉSZ
←
→
KÖVETKEZŐ RÉSZ
Ferences Média
