1.rész

Keljünk útra!

      Ami most elkezdődik, az egy szentföldi út leírása, de nem a szokásos értelemben. Nem a történelem dominál benne (bár időnként fel kell idézni egy-két dolgot), de nem is csupán egy sokadik zarándok-beszámoló (bár azokat is jó forgatni). Nem pótolja tehát a történeti vizsgálódásokat és az útikönyveket sem.
      Illő viszont, hogy megírjam, mert részem volt egy ajándékban, amit nem tarthatok meg magamnak. 2015 júliusában a ferences rendi főelöljáró kinevezett vizitátornak a Szentföldi Kusztódiához. A vizitátornak meg kell látogatnia minden rendházat és beszélnie kell a Rend minden tagjával ott. A megbízatás 2016. szeptember végén lejárt, de azóta öt alkalommal még eljutottam másokkal oda, főleg Jeruzsálembe. Létrejött egy kötődés, ami személyesen is erőt ad, és már eddig is sok fontos dolgot segített közvetíteni másoknak.
      Nyilvánvaló persze, hogy a vizitáció után is számos dolgot fed a szolgálati titok és a személyes diszkréció. De azért az életnek sok más olyan része van, amiről lehet beszélni, és érdekes is. Milyen nagyobb „projektek” zajlanak? Kik is ma a ferencesek ott? Mi az aktuális helyzetük, terveik, eseményeik? Tágabban: milyen ott a keresztények élete?
      Lehet, hogy egyszer majd képes leszek klasszikus irodalmi formában összefoglalni a vizitáció egész történetét és minden élményét, de egyelőre inkább azt a módszert választom, hogy a naplójegyzeteim alapján haladok.

2015. június

      Ekkor ülésezett Assisiben a ferences rend nagykáptalanja, ez a hatévenkénti gyűlés, amely tanácskozik a Rend helyzetéről, elvégzi a tisztújítást, és meghozza az időszerű döntéseket. A magyar provincia vezetője, minisztere, Dobszay Benedek is részt vett rajta. Június 1-jén írt nekem arról, hogy a Rend főelöljárója, miniszter generálisa puhatolózott nála, meg tudna-e bízni engem a Szentföldi Kusztódia vizitátori feladatával. A vizitátor Rendünkben végiglátogatja a testvéreket a káptalan előtt, elnököl a káptalanon, és kíséri az új miniszter megválasztásának folyamatát. Ez a folyamat pedig a Kusztódia esetében más, mint a többi provinciánál, mert a keresztes kor után a Szentföldön a ferencesek vezetője, a kusztos volt a Katolikus Egyház hivatalos képviselője, ezért a kusztost nem a Szentföldön élő testvérek választják, hanem a Rend központi tanácsa, a generális definitórium, és a pápa hagyja jóvá. Mivel 2003 és 2009 között tagja voltam a definitóriumnak, így 2004-ben részese voltam Pierbattista Pizzaballa kusztos megválasztásának. Tudtam tehát, mennyire kényes feladat ez, de azt is tudtam, hogy nemzetközi, rendkormányzati tapasztalattal rendelkező személyt keresnek. Nem mondtam tehát nemet. Olyan módot kell majd keresnünk a feladat elvégzésére – gondoltam –, hogy munkámmal, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektori feladataival összehangolható legyen.

    Addig kétszer voltam a Szentföldön életemben. 2000 januárja végén a provincia 40 tagjával egy jubileumi zarándoklatra mentünk, amelyet Werner Mertens atya, az észak-német ferences provincia szentföldi komisszáriusa szervezett meg és vezetett le nekünk. Ez egy hétnapos, „klasszikus” zarándoklat volt, a legtöbben ekkor jártunk először ott. Télen mentünk, érkezésünk napján még hó is esett, másnap a Templom téren érdekes volt kerülgetni a hóbuckákat. Leginkább azonban a „fény” különleges élményeként maradt meg bennem ez az egy hét, több síkon is: maga a napsütés, azután egyik-másik szent hely felragyogása imádságban, az evangélium megvilágítása, közösségi összetartozásunk új világossága.
      2007 júliusában pedig a Rend szervezett egy nemzetközi zarándoklatot, amelyre minden provinciából hívtak két olyan testvért, aki az utolsó tíz évben tett örökfogadalmat. Ez nyilván nem szokványos zarándoklat volt, hanem a fiatal örökfogadalmasok egyfajta továbbképzése, közös ünnepe is. A kb. 150 fős csapatot a definitórium is végig elkísérte, sőt mi még egy hétre ott maradtunk Jeruzsálemben. Ekkor már jobban beláttam „a színfalak mögé”, megismertem a Kusztódia életének mindennapjait, beszélgettem ott élő testvérekkel.
      Ezeket az élményeket élesztgettem magamban, amikor Michael Perry miniszter generális június 18-án felhívott telefonon, és tájékoztatott a kinevezésről. Világos volt a számomra, hogy ez nem egyszerűen egy munka, amely „megcsinálható”, hanem ez egy nagy, szent meghívás, aminek meg kell felelni. Beszéltem a főiskolai vezetőséggel a kinevezésről, és nagyon épültem rajta, ahogy felelősen, de hitben fogadták és támogattak. E-mailben tájékoztattam a ferences testvéreket a provinciában és a tanár kollégákat a főiskolán: sok támogatást kaptam. A pasaréti rendházban, ahol élek, már találgattuk, hogyan tudnának majd helyettesíteni engem. Másnap már írtam is egy előzetes jelentkező e-mailt a kusztosnak, Pierbattistának, aki válaszolt is, ekkor éppen Milánóban volt. Elkezdtem „tanulni” a Szentföldi Kusztódiát: elolvastam, amit csak tudtam, lélekben készültem a bonyolult helyzetekre. Egyeztettünk egy előkészítő találkozót a kusztos atyával Jeruzsálemben.

2.rész

2015. aug. 6–10.: Előkészületek Jeruzsálemben

Az első megérkezés Tel-Aviv repülőterére. Egy alacsony, vékony ferences barát várt rám: Sergio Galdi, a Kusztódia titkára, akiről később kiderült, hogy ő fogja ellátni mellettem az ilyenkor szokásos titkári feladatokat is. Sergio Nápolyból való, negyvenévesen lépett be a Rendbe, miután a közigazgatásban dolgozott. Egy fehér Golfba ültünk be, és vettük utunkat Jeruzsálem felé, nagy türelemmel az autópályán zajló munkálatok közepette (milyen jó is lesz – gondoltam –, ha megépül a harmadik sáv…). Első érkezés a Kusztódia anyaházába, a San Salvatore-kolostorba: ahogy a bevezető úton jövet felbukkan az Óváros, és fölötte a San Salvatore templomtornya.

       Az új kusztódiai központ, a curia elkészült azóta, hogy 2007-ben még építése közben láttam. A földszinten a gazdasági hivatal és előadótermek, az I. emeleten a kusztos irodája, titkársága és a levéltár, a II. emeleten a műszaki osztály és üléstermek, a III., legfelső szinten egy nyolcszobás rendház, itt lakik a kusztos, a helyettese (a vikárius), az ökonómus, a titkár (tkp. irodavezető) és a szíria-libanoni régió felelőse. Külön kis kápolna, teakonyha, teraszrész. Itt kapom meg az egyik vendégszobát, ez lesz végig a „támaszpontom”. Betlehemben van egy bútorkészítő műhely, amellyel a Kusztódia dolgoztat a különféle rendházak számára – ide is ők készítettek minden bútort. Külön nekem 30 centivel meghosszabbítottak egy ágyat… A polcokon a Kusztódia, pontosabban a Flagellatio biblikus intézet összes kiadványa. Tágas fürdőszoba, gombnyomásos redőnyök. Egy rövid üdvözlésre Pierbattista is előkerül.
        Negyed nyolckor mondják a vecsernyét a templom szentélyében, olaszul, nem tartanak hosszú szüneteket a zsoltársorok között: félkor már az ebédlőben vagyunk. A testvérek köszöntése, régi és új arcok. A gvardián a francia Stéphane Milovich, 2007-ben ő volt a kusztódiai titkár. Az augusztusi időszakban sokan nincsenek itthon (főleg a növendékek közül), ezért az egyébként óriási méretű, hosszú ebédlőben nem a megszokott, némileg „hierarchikus” ülésrend van, hanem a praktikum érvényesül: a tálalóablak közelében ülünk. Ilyenkor is van azonban felszolgálás, nincs önkiszolgálás. Később derült ki számomra, hogy nem beosztás alapján végzik ezt a testvérek, hanem egyszerűen a „fiatalabbak” vagy a mozgékonyabbak nekiállnak jó szívvel. Étkezés végén ők szedik össze az edényeket is, csak utána van az imádság. Pierbattista maga mellé ültet, de még nem „dolgozunk”, arra lesz még elég idő.
       Vacsora után azonnal fölmegyünk a „divano”-hoz. Ilyen helyiség minden itteni kolostorban van, itt fogadják a vendégeket: egy nagyobb terem, a fal mellett egyszerű, alacsony ülések. Sokan nem is ülnek le, hiszen ilyenkor lehet találkozni olyanokkal is, akik a nagy ebédlőben esetleg távolabb kerültek. Egyébként se maradnak sokáig, de Sergióval mi már hamar visszavonulunk: holnap reggel misézek vele a Frankok Kápolnájában. A Szent Sír bazilika bejáratától jobbra, kívül megy föl egy lépcső ehhez a kápolnához, és a kusztódiai titkár „privilégiuma”, hogy ott misézzen. (Ebbe a kápolnába máshogy amúgy se tudnék bejutni.) Sergio még este egy kicsit körülvezet a tetőteraszon, megmutatja, hogy a curiai rendháztól, ahol lakunk, hogyan lehet a tetőn át megközelíteni a rendházat. Most látom, hogy ezen a részen alig négy méterre tőlünk megy a városfal, amelyen kiépített folyosó vezet végig. Később sokszor integettem innen a turistáknak, akik mindig megörültek a kapcsolatfelvételnek.

        Pénteken, az első reggel mise Sergióval a Frankok Kápolnájában, ami valójában nem is kápolnának épült, hanem egy díszes emeleti bejárat volt a Golgotához. Talán tíz méterre lehetünk a Sziklától, ahol a Szent Kereszt állt. Sergio kitanít a bazilikában érvényes „szokásokra”: ha más felekezet imádkozik bent a Szent Sírban, akkor nekünk latinoknak nem illik liturgikus ruhában elmenni a Sír előtt. Ez megsértené az ő liturgikus terüket. Ezért a stólát és a miseruhát kézben visszük ki, és csak a kápolnában vesszük fel.. 
       Reggeli után elkezdődik a munka Pierbattistával és Sergióval, aki most hivatalos kinevezést kap vizitátori titkárnak. A vizitátornak meg kell látogatnia a Kusztódia összes helyét, ennek beosztását elkészítjük. A Kusztódia vállalta annak költségeit, hogy 2-3 hetes szakaszokban végezzem ezt, és így a rektori feladatokat továbbvihessem a főiskolán. (Később éreztem ennek a jótékony hatását: a hazajövetel felfrissítette „külső szem” mivoltomat, nem merültem bele mindenestül a helyi viszonyokba.) Ez a program egyelőre még úgy fest, mint egy hosszú, előkelő körutazás, de tudom, hogy konkrét emberekről van szó, akiket valamennyire meg kellene értenem, és hordoznom kell őket örömeikkel, de nyomorúságukkal is.
       Megtervezzük a választás ütemezését is. Kell tartani egy konzultatív, előválasztási kört, ezt karácsonyig lebonyolítjuk. A hivatalos jelölőkör február végéig megy le: ennek eredményét nem teszik közzé, hanem ezt majd én továbbítom a római rendi vezetésnek. Mármost, eddig ez ugyanaz a folyamat, mint bármely más provinciában. Innentől azonban a Kusztódia esetében más az eljárás. A Kusztódiában végzett jelölés után Rómában a miniszter generális tanácsával együtt választást végez, amelynek eredményét átadja a Keleti Egyházak Kongregációjának, úgyhogy onnan majd kinevezés formájában kapja meg: vagy azt a nevet, akit megválasztott… vagy egy másikat! Lényegében tehát a folyamat a Rendben végig konzultatívnak mondható, mert a döntő szót a Szentatya mondja ki. Ennek a különleges státusznak az az oka, hogy 1342 után a Szentföldön a ferences elöljáró volt a római katolikus egyház egyetlen hivatalos képviselője, és – jóllehet most már van „megyéspüspök” a pátriárka személyében – a Szentszék tudja, mennyire fontos ma is a kusztos személye. A helyi keresztény felekezetek például őt tekintik ma is Róma igazi képviselőjének.
        Ebéd és pihenés után Pierbattistával dolgozunk tovább. Ez még nem az ő „megvizitálása”, hanem előtanulmányok az egész helyzet megértéséhez. Sok kérdésem van nekem is. A kusztost hat évre választják, és három évre újraválaszthatják, akárcsak a többi minisztert a Rendben. 2010-ben járt le Pierbattista első hat éve, tehát volt vizitáció. 2013-ban elvileg már nem lehetett volna ismét kusztos, de a Szentszék mégis őt nevezte ki. Erre szokták mondani, hogy „úgy látszik, valamit nagyon jól csinál”. Tehát 2013-ban is volt vizitáció, Milánóból volt megbízva egy testvér. Sajátos helyzet lesz a számomra, hogy most egy szokatlanul gyakoribb ritmusban, harmadszor három év után ismét lesz vizitáció és választás. Ez mindig felbolygatja a kedélyeket, és némileg fárasztó a testvérek számára.  

        Pierbattista szokatlanul hosszú ideig, 12 évig volt kusztos. Amikor megválasztották, a héber nyelvű katolikusok lelkipásztori gondozása volt az egyik feladata. Doktori tanulmányokat folytatott a héber egyetemen. Rendszeresen behívták a Kusztódia titkárságára különböző munkákra, így volt fogalma az intézmény életének sok területéről. Olyan ember lett a kusztos az ő személyében, aki nemcsak a ferencesek világát ismerte, hanem egyetemi barátai révén a zsidó társadalom néhány rétegét is. Ez a Szentföldön értékes tulajdonság. Itt ugyanis világok élnek egymás mellett. Ha vigyáznak határaikra, akkor béke van. Ezek a világok a vallás és a kultúra alapján körvonalazhatók. A keresztények világa sem egységes, nemzetiségek és felekezetek tagolják, sőt az egyes szerzetesrendek körül is sajátos miliő alakul ki. (A ferencesek szentföldi jelentőségét megismerve csodálkoztam később, Ulickaja könyvét olvasva – Daniel Stein, tolmács –, hogy miért nem említi őket egyetlen szóval se.) A vizitáció során néhol bepillantást nyertem a „többi” világ némelyikébe, de azért alapvetően a ferencesek környezetében mozogtam.
        Kezdettől fogva világos volt a számomra, hogy Pierbattista működése történelmi jelentőségű volt a Kusztódia életében, és ezt leginkább a „modernizáció” szóval lehet jelölni. Az egyházi és ferences élet több mai eleme is az ő ideje alatt honosodott meg a testvérek életében. Igen komolyan veszik a folyamatos továbbképzést. Fiatalos lendületével sikerült többféle ellenállást is legyőznie. Persze mindez igen összetett folyamat volt, és bőven maradt még munka az utódjának is.
        Vacsora után a kevés itthon maradt növendék közül a mexikói Jorge testvérrel kimegyünk egy rövid sétára, nem az Óvárosba, hanem a Jaffa Streetre, amely nem messze tőlünk indul. Beköszöntött a sabbat, nem jár a villamos, autó sincs, úgyhogy egy nagy sétálóutca lett ebből a főutcából. Szállingóznak hazafelé a Nyugati Faltól a zsidó családok, nagyon hangulatos utcakép. Most este már lehet lélegezni, jobb levegő van.
        Szombatra az a munka maradt, hogy a tegnap megbeszéltek szellemében megírjam a vizitációt kezdő levelet a Kusztódia tagjainak. Közös munkával végül elkészült olaszul és angolul is. Vasárnap este a vacsoránál megemlítettem Pierbattistának, hogy hát itt elég meleg lesz az idő, és lehet hogy két habitust kell magammal hoznom, mert az egyik mindig mosásban lesz, annyit izzadok. „Nem gond – válaszol –, csinálunk neked egyet itt a szabóságon. Holnap leveszik a méretet, és amikor októberben jössz, már várni fog téged.”

3. rész

2015. szept. 19–26.: Ciprus és Rodosz

A nicosiai ferences gvardián egyúttal a római katolikus egyház képviselője is Cipruson, püspöki helynök: jelenleg Jerzy Kraj lengyel páter. Ő vár a larnakai reptéren, diplomata rendszámú autójával megyünk át Nicosiába. Érdekes a rendház: egyrészt szépen ki van építve, hiszen egyszerre nunciatúra is, másrészt viszont a „zöld zónában” van, a senki földjén a város görög és török fele között. Később a tetőről megmutatták a török zóna felé szemben lévő házat: 1974 óta romokban, alul befalazva. Az átszállások miatt már fáradt vagyok, a forróság is fejbe vág, de attól mégis elakad a szavam, hogy ebben a szobában, ahová most elszállásolnak, itt szállt meg Benedek pápa is…
        Ciprus mint Szentföld? 1291-ben ide menekültek a ferencesek, miután elesett a keresztes jelenlét utolsó bástyája, Akkó. Mai feladatuk a latin szertartású hívek gondozása ebben görög ortodox országban. Jaffa kikötőjétől mindössze 250 km. A lelkipásztori munka nyelve főleg az angol. A vasárnap reggel 8-as szentmisén vannak ugyan helyi görögök, de leginkább Fülöp-szigetiekkel van tele, akik vendégmunkások.

        Előszörre különös, de kedves szokásuk, hogy nem kezet fogni akarnak az emberrel, hanem azt, hogy tegyem a homlokukra a kezemet. Így kérnek áldást. Vasárnap átmegyünk szentmisét tartani északra, a török részre: Keríniában van egy kápolna, itt főleg angol emberek vannak, de jónéhány afrikai diák is. A ferences közösséget lengyel, amerikai, argentin, ghánai testvérek alkotják. Ehhez a színes összetételhez rövid idő alatt hozzászoktam a Szentföldön, sehol sincs olyan, hogy csupán egyetlen náció volna jelen. Történelmileg a két nagy náció az olasz és spanyol volt, és a békesség kedvéért el volt osztva, hol melyikük lakik. Mára a szemlélet is megváltozott, és sajnos a spanyolok szinte el is fogytak.
        Elkezdődött ezzel a vizitáció hosszú zarándokútja, amelynek stációi maguk a testvérek. Mindegyiknél meg kell állni, meghallgatni, igazán odafigyelni rá. Legyőzni a magam ilyen vagy olyan reakcióit, vele együtt keresni az ő valóságát, Krisztusban vállalt hivatását. A beszélgetésekben együtt van a személyes és a szervezeti oldal, mindig beszélünk a Kusztódia általános helyzetéről, a lehetséges jelöltekről is. Sokan persze azt mondják: megvárjuk, míg kijön a első kör eredménye, akkor majd meglátjuk. Viszont mindegyik találkozással újból és újból feltárul a Kusztódia emberi gazdagsága, a bejárt életutak, magasságok és mélységek tapasztalata. Ezt befogadni pedig nem könnyű dolog.

        Nicosiában aránylag könnyen át lehet kelni a határon a török részbe. Jerzy elvisz a Hagia Szofia gótikus katedrálisba. 1571 óta mecset. Nagyon különös érzés levetett cipővel, szőnyegen lépdelni egy hatalmas gótikus templomban. Ezeket a dolgokat nem lehet annyival elintézni, hogy „úgyis ugyanazt az Istent imádjuk”. A történelem nem engedi.
        Limassolban a ferences plébániatemplom két lépésnyire van a tengertől. A szomszédban hatemeletes orosz bank és hotel épül. A plébánia kertjében egyszerű faépületeket alakítottak ki: a katolikus hívek között sok a bevándorló, és ők nem csupán a misére jönnek el, hanem gyakran itt töltik egész vasárnapjukat, itt találkoznak, végső soron ez az ő „kulturális központjuk” is.
        Larnakában azonnal világossá vált számomra, hogy a legfontosabb esemény: találkozhattam a már nagyon öreg Umberto Barato atyával, aki évtizedeken át Rodoszon teljesített szolgálatot. Éppen akkor jelent meg az önéletrajza. Az egyetlen „szentföldi” zarándoklatot is itt végeztem el: látogatás a Szent Lázár ortodox templomban, a bibliai Lázár sírjánál, aki a hagyomány szerint az újraélesztése után még 30 évig élt, és itt volt püspök.
        Ciprus után Rodosz. 1972-ig az Assisi provincia missziója volt, hiszen a Dodekanészosz-szigetcsoportot az I. világháború után Itália uralta. Az épületek állagában ez jól tükröződik is. Ezután vette át a szolgálatot a Kusztódia. Itt nincsenek szentírási szent helyek, ez egy misszió: küldetése a helyi római katolikusok ellátása. 2004-től már nem olasz nemzetiségű ferencesek vannak itt: jelenleg az angol John Luke és a lengyel Pawel. Valamikor a város szélén volt a rendház, csöndes, nyugodt tengerparti részen – mára körülépült, a strandon tömegek, este zsúfoltság a szórakozóhelyeken. Itt is a ferencesek jelentik a római katolikus papságot. John Luke Oxfordban végzett filológiát (talán ezért tanult meg olyan könnyen görögül), a Kusztódiába belépve egy ideig a titkárságon dolgozott. A görög ortodox érsekkel és a papsággal szívélyes kapcsolatot épített ki. Padre Umberto azelőtt azzal kedveskedett a sokféle nemzetből ott üdülő híveknek, hogy az anyanyelvükön szólt hozzájuk. John Luke végiggondolta, hogy így idegenek fognak maradni, ezért mindent görögül végez, de a templom bejáratánál minden nyelven kézbe vehetik a miseszöveget – magyarul is. Az igazi gondok nem is annyira lelkipásztori jellegűek voltak abban a konkrét időszakban, hanem pénzügyiek: a görög gazdasági válság közepette hogyan maradjanak fenn a víz színén? Szinte követhetetlen változások, égbe szökő adóterhek, a turizmus összeomlása.

        Pawel atya jár a szomszédos Kósz szigetére misézni. Közvetlen tanúja a Törökországból érkező gumicsónakok áradatának. Bizony a török parton a hegyeket Rodoszról is szépen látni. A kikötő szélén itt is felállították a „tábort”, John Luke bejár ide, a gyerekeknek visz édességet. Szinte csak fiatal férfiak, néhány asszony kisgyerekkel – az összetétel máshonnan is ismerős.

4. rész

2015. október (I.): Názáret

Jeruzsálemben már várt a kész habitus, könnyű, vékony anyagból, helyi szabás szerint. Kellett is a vékony anyag, mert Názáretbe indulunk, ahol ilyenkor még párás meleg idő van. A szentföldi szentélyek közül melyik is lehetne méltóbb arra, hogy itt kezdjük a vizitációt? A 77 000 fős város „Galilea fővárosa”, lakóinak egyharmada keresztény.
        Názáretben él a Kusztódia egyik legérdekesebb egyénisége: Bruno Varriano. Ő a közösség elöljárója (gvardiánja). Olasz, de évekig élt Brazíliában. Képzettsége klinikai pszichológus, heti egy napot dolgozik a jeruzsálemi francia kórházban, és tanít is pszichológiát a teológiai főiskolán. „Éli” is a pszichológiát: érzékeny szívvel segít beteg testvéreken, sokszor ő az utolsó mentsvára a nehézségekkel küzdőknek. Egy brazil lelkiségi mozgalommal együtt megszervezte a tv-közvetítést a bazilikából. Az egész világon mintegy 150 millióan követik. Hetente 250 e-mail érkezik, két önkéntes válaszol rájuk. Bruno tele van tervekkel, többféle közösséggel is együttműködik, önkéntesek jönnek ide, például Braziliából egy-egy egyházmegyés kispap.

         Názáret a „nagy házak” egyike, több funkcióval, aránylag nagy létszámú szerzetesi közösséggel. A középpontban természetesen a Barlang áll. (Hát barlangban lakott volna Mária? Az ottani, ókori építési módnak megfelelően a meglévő barlangok elé építettek házakat.) Déli 12-kor ünnepélyes körmenetben vonulnak a Barlanghoz, elimádkozzák az Úrangyalát, tömjénnel tisztelik meg a helyet, ahol latin felirat hirdeti: „az Ige ITT lett testté”.
        Hétköznap a szentmise a Szent József-templomban van, ehhez kapcsolódik a ferences rendház kápolnája is. A környékről kb. 30 nővér volt jelen, ami jelzi, hogy sok egyházi intézmény működik itt. A testvérek lehetővé tették a számomra, hogy a Megtestesülés barlangjában is misézhessek egyszer. Vasárnap pedig a bazilika legfelső szintjén gyűlik össze a Szentföld e legnagyobb plébániája szentmisére.           Jelentős a ferencesek iskolája is. Igazgatója egyúttal a plébános is, a jeruzsálemi születésű arab ferences, Amjad. Szimpatikus az igyekezet, amellyel a dialógusra akarják nevelni a diákokat, és meg akarják erősíteni őket a négyféle identitásban: arab kultúra, palesztin nemzet, keresztény vallás, izraeli állampolgárság. Találkoztam itt olyan ferences testvérrel, aki még mindig magán viselte annak nyomait, hogy Betlehemben át kellett élnie a 2002-es ostromot. A trauma miatt megroppant a testi-lelki egészsége. Később egyre inkább láttam, mennyire mély sebeket hordoznak többen is emiatt – és mennyire nehezen tudnak ma is közösen beszélni róla.

        A testvérek rendszeresen járnak misézni nővérekhez és öregotthonokba. Ezek között a legfontosabb hely a názáreti klarissza kolostor. A 19. század végén telepedtek le itt francia nővérek, eredetileg az akkori város szélén. Itt lakott 1897–1899 között – tizenegy évvel megtérése után – Charles de Foucauld remeteként a nagy kert sarkában, miután eljött a trappistáktól. Itt írta Szabályzatát:
„… ahogy a Názáretinek – semmi habitusod; ahogy a Názáretinek – neked se legyen klauzúrád; ahogy a Názáreti – te is élj település közelében, elvegyülve az emberek között; ahogy a Názáreti Jézus – dolgozz te is legalább napi nyolc órát (testi munkát vagy egyebet, de lehetőleg kétkezi munkát); s végezetül, ahogy a Názáreti Jézusnak se volt – se nagy földed, se nagy házad, se semmiféle bőséged ne legyen, mindenben, még az alamizsnálkodásban is légy szegény.”
        A klarissza monostort a város lassanként körbefogta, ezért a nővérek átköltöztek egy másik helyre, ismét „a város szélére”. Foucauld atya emlékét egy apró épületben mint múzeumban őrzik. A közösség végig francia nyelvű maradt, de létszámuk mára eléggé megfogyatkozott. Egy mexikói klarissza monostor vállalta a jelenlét folytatását, ők nyolcan vannak most a négy idős francia mellett.

Ahol ferencesek élnek a Szentföldön, az lehet nagyobb létszámú közösség (formális conventus, amelynek elöljárója a gvardián), de lehet olyan is, hogy csak 1-2 ferences él ott. Ezek nem alkotnak jogi értelemben rendházat, hanem mint „fiókház” tartoznak valamelyik nagyobb házhoz. A lelki és szellemi továbbképzésekre a fiókház mindig csatlakozik az „anyaházhoz”. Názáret ilyen nagyobb ház, és hozzá tartozik Kána és Mudzseidel.
        Kána, Kafr Kanna városa Názárettől mintegy 5 km-re található. A bibliai Kána városát, a János-evangéliumban leírt első csoda színhelyét egy megalapozott hagyomány ezen a mai településen lokalizálja, bár más hagyományok is léteznek. 1945-ben 1930 lakosából 610 keresztény volt. 1948. július 22-én került izraeli uralom alá, mégpedig harc nélkül: egy ferences és egy görög ortodox pap a keresztény polgármesterrel együtt kiment a hadsereg elé, és tárgyalás útján elérte, hogy a lakosok helyükön maradhassanak. Ezért a keresztény papságot máig tisztelet övezi a városban. Azóta a muszlim népesség száma jelentősen megnőtt. A település mintegy 22 ezer lakosából jelenleg kb. 3500 a keresztény, ez megoszlik görög ortodoxok, melkiták, latin katolikusok és protestánsok között. A ferences rendház „Az Úr első csodájának” színhelye, és kedves szokásként sok zarándokcsoport tartja itt a házassági ígéretek megújítását.
        Mudzseidel nevét bizonyára nem ismeri a magyar olvasó. 1948-ban volt itt, Názárettől 7 km-re nyugatra egy 2200 lakosú arab falu. Ez a háborúban elpusztult, lakói elmenekültek, és 1952-ben a régi színhely közelében Izrael felépített egy új települést Miqdal HaEmek néven („Torony a völgyben”). Először Iránból, később a volt Szovjetunió területéről telepítettek ide zsidókat. A ma 25 ezres város túlnyomó többségében zsidó lakosú, sokan a haredi irányzat követői. Szombaton voltam ott, egy lélek sem volt az utcákon. A katolikus templomot egyetlen ferences látja el, csoportokat fogad lelkigyakorlatra.

5. rész

2015. október (II.): A Tábor-hegy és a Genezáreti tó

Galileában a másik „rendház”, amelynek gvardián az elöljárója, a Tábor-hegy. Létszámra nem nagy, csak három testvér lakott ott akkoriban, de jelentősége érthetően komoly. Ide tartoznak Tabgha és Kafarnaum közösségei mint „filiális házak”. Este, sötétben érkezünk oda: szép látvány a hegy, tetején a kivilágított bazilikával. Nagyot szívok a friss erdei levegőből: nyoma sincs a párás hőségnek, amely Názáretben kísért. Szinte felfoghatatlan, hogy ott alhatok, ahol az a fényes evangéliumi jelenet lejátszódott: Jézus isteni valóságának kinyilvánulása a vakító világosságban.
        Ez a hely tipikus santuario, zarándokhely, ahol 9-től 5-ig nagy a forgalom, utána pedig nagy a csönd. És valóban nagy a forgalom: hét közben olykor egyszerre akár öt zarándokcsoport is tarthat szentmisét különböző helyszíneken. Egy horvát, egy brazil és egy argentin testvér fogadja őket. A hétvégén még több a látogató, köztük sok a zsidó (még akár szombaton is). Ők szívesen kirándulnak, és a ferences testvérek megfigyelése szerint nagyon kíváncsiak: még a rendházat is megnéznék. Olyan is előfordult, hogy egy ultraortodox zsidó egy sófár kürtöt hozott és a kilátóhelyen megfújta, mintegy jelezvén, hogy ez az ország az övé. Amit a ferencesek közül természetesen senki nem vitat el, de hát birtokjog és telekkönyv akkor is létezik.
       A Tábor-hegyen, a szentély kerítés-bejárata mellett jobbra az első épület egy vendégház. Ezt nem nagyon tudták működtetni a ferencesek, de Pizzaballa kusztos együttműködést kezdett az olasz Mondo X mozgalommal, őket hívta meg ide. A mozgalom sajátos terápiával gondozza a kábítószer rabságából szabadulni akaró embereket: közösségi fizikai munka, gyakori reflexió, imádságos környezet. Itáliában több helyen is átvettek régi, romos ferences helyeket, és paradicsomot varázsoltak belőlük.

A Tábor-hegyi szentély búcsúünnepe természetesen augusztus 6., a Színeváltozás ünnepe. Az ünnepre látogató híveknek van mostanában egy kiváltképpen eleven csoportja: az a 60-80 arab katolikus fiatal, aki itt fejezi be a gyalogos zarándoklatot. A szentföldi lelkipásztorkodás is felfedezte ezt a csodálatos alkalmat, hogy fiatalok egyhetes zarándoklással mélyíthessék el hitüket és közösségi kötődésüket.
        A bazilika Antonio Barluzzi egyik első alkotása a Szentföldön, 1924 óta ad otthont Krisztus jelenléte megünneplésének. Homlokzata felidézi Péter apostol szavait: „Készítek itt három sátrat…” Szép a Monte Tabor bazilikája, de ami minden zarándok ízlésével találkozik, lenyűgözi őket, és lelküket Istenhez emeli, az maga a hegy: a magányosan kiemelkedő magaslat, a körpanoráma, a tágas égbolt közelsége. Dél felé a völgy túloldalán egy falu: Nin, a bibliai Naim. Az evangéliumi jelenetről megemlékező templomot a Kusztódia felújította, egy testvér jár át a Tábor-hegyről, hogy nyitva legyen a zarándokok számára.

         A hegyről irány a tó: Tabgha és Kafarnaum. A természeti környezet ismét megindító. Egy tó soha nem giccses. A hullámok kétezer éve is így fordozódtak.
         A jezsuita mozaikművész, Marko Rupnik, a szentkúti kegyhely képének alkotója egyszer azt a kérdést kapta egy interjúban, hogy tetszenek-e neki a művészi alkotások a Szentföldön. Válasza kerek volt: nem. „A zarándoklat során sokkal inkább magukra a helyekre figyeltem, a fákra, a felhőkre, a szélre, a fényre…” Ahogy alaposabban kifejti: „A szimbólumot néhány évszázada kiölték belőlünk, és igaz ugyan, hogy ma újra felfedeztük, de csak nyelvészeti, szemantikai síkon: a szimbólumot olyasmire korlátozzák, ami valami mást jelent, miközben a szimbólum – jelenlét, egy jelenlét kommunikációja, amely kommuniót hoz létre. A Szentföld egy kiemelkedően szimbolikus hely, mégpedig az igazi, a teológiai értelemben: elmész oda, látsz egy fát, és az odakapcsol téged egy eseményhez és egy Személyhez – ez a rendkívüli.”

(Giuseppe Caffulli – Carlo Giorgi [szerk.]: Gerusalemme. Dove tutti siamo nati, Edizioni Terra Santa, Milánó, 2016, 110.)

         A Genezáreti-tó partján lévő két ferences zarándokhelyen 3-3 testvér lakik. Kafarnaumban egy nővérközösség is segíti a zarándokok fogadását. Mindkét helyen örömmel láttam, hogy néhány éve külön kis faházat húztak fel sekrestyének, így a szentmisékhez kulturált körülmények között készülhetnek hozzá a papok – sőt: légkondicionált helyiségben!  
          Különleges élmény volt a zarándokhelyeken bekapcsolódni a ferences közösség saját imaéletébe. A zarándok ezt nem látja, pedig az ott élő ferencesek egyik legfontosabb feladata, hogy ne csak „őrizzék” a helyet, hanem végezzék ott az egyház istentiszteleti életét, hivatalos imádságát is. Vagyis, végül is ezt jelenti az „őrzés”. Az evangéliumi jelenetek pedig, amelyek az illető helyhez kötődnek, lelki programot is adnak az imádkozónak. Krisztus életének ezeket a jeleneteit, misztériumait a helyi katolikus keresztények egy-egy megszokott vasárnapon együtt ünneplik: ún. peregrináció keretében összegyűlnek ott, „búcsút” tartanak. Olyankor némelyik zarándokhely, amely egyébként a figyelem peremén, az egyházi közélet perifériáján van, egyszeriben a középpontba kerül.

A vizitáció idején a tó szintje nagyon alacsony volt, évek óta az alsó határ, a tengerszint alatti 213 m körül járt. Tabgha temploma úgy épült, hogy a hullámok elérjék az alsó lépcsőket, alacsony vízállásnál viszont 20-30 métert kellett még menni a vízhez. A legtöbb zarándok talán ezt a képet őrzi magában. Amikor ezeket a sorokat írom, a csapadékban bőséges tél és tavasz miatt már 208,9 m a szint. Még 11 cm, és meg kell nyitni Deganjánál a gátat, amire 1931-es megépítése óta eddig még csak 1969-ben és 1992-ben volt szükség.

Folytatjuk!