– Az Ars Sacra fesztivál szembesít azzal, hogy átgondoljuk viszonyunkat a művészethez. Miben látja Ön az Ars Sacra jelentőségét?
– A szakrális művészet jelentősége a feladatának nagyszerűségében rejlik. Az a feladata, hogy a mi földhöz ragadt szívünket – „az emeljük föl szívünket” fölszólításnak megfelelően – segítse fölemelni az Úrhoz. Miként? Assisiben vagyok. Belépek a Szent Klára-bazilikába. A San Damianó-i feszület fogad. Hív és vonz. Közeledem hozzá. Már ott állok egészen a feszület alatt. Érzem, hogy a megfeszített Szeretet engem néz, tekintetével kísér, megszólít. Térdre kényszerít – mondanám, de nem kényszerít, magához emel, és ezért a térdre borulás.
– Ars Sacra a tömegkultúra világában?
– Az Egyház számára napjainkban is hatalmas kísértést jelent a tömegkultúra. Akár úgy, hogy a tömegkultúrának, a könnyen fogyaszthatóság igényének, az érzelmi felületességnek akar megfelelni. Akár úgy, hogy az olcsó vásári tömegárut engedi be a templomba. Ezek nem hogy nem segítik fölemelni a szívet; ellenkezőleg: lesújtják, elidegenítik. Bizony van templom, ahol az ember csak tenyerébe temetett arccal tud imádkozni, nem a nagy áhítat miatt, hanem, hogy ne lássa a Szentet gyalázó, káromló zagyva giccsáradatot. De az Egyház számára más szempontból is hatalmas kísértés a tömegkultúra igényének, a piaci igénynek való megfelelés. Egyházi múzeumok létesítésére hatalmas pénzeket kínálnak. Kellenek, hogy kilehessen elégíteni a turizmus – a zarándoklat profán mutációja – igényeit. De amint a szakrális műalkotás a múzeumba kerül, ott nyomban deszakralizálódik, „az esztétikai imádat kiszorítja a vallási áhítatot” – írja Andrée Hayum.
– Mitől válik egy műalkotás szakrális erejűvé, mit tart a szakralitás lényegének?
– A szakrális művészet nem művelhető anélkül, hogy a művész ne válna részesévé annak, amit művel, mert csak így tudja elérni azt, hogy én, a szemlélő, részesévé váljak annak, amit szemlélek. „Egy kép szakralitása éppen abban áll, hogy az egy belső látásból származik, és így belső látásra vezet, a belső szemléletbe, az Úrral való imádságos találkozásba” – írja Joseph Ratzinger, A liturgia szelleme című művében. A szakrális művészet szentség nélkül nem művelhető. Az ars sacra, a szakrális művészet végső soron az ars sanctát, a szent művészetet szolgálja. A szent művészet az életszentség művészete. Célja, hogy az ember Isten legszebb templomává növekedjék, aki Jézust forró szeretettel fogadja, éli, sugározza és adja. Az ars sacra a legszebb templomért van.
– Hogyan tud az ember erre válaszolni, mennyire eleven ma a transzcendencia iránti érzék?
– Annyira, amennyire Assisi Szent Ferenc korában, a XII-XIII. század fordulóján, a pénzgazdálkodás, a tömegtermelés, a tőkefelhalmozás kibontakozásának korában volt. Szent Ferenc társa, Celanói Tamás leírja a grecciói karácsony történetét. Ennek a történetnek van egy mellékszereplője és egy mellék-, de nem mellékes szála: egy jámbor férfi, aki látomást lát. „A jászolban egy élettelen gyermeket látott feküdni; amikor azonban az Isten szentje odalépett hozzá, úgy tűnt, mintha a gyermeket mintegy álomból új életre támasztotta volna. És nem is volt egészen alaptalan ez a látomás – jegyzi meg Celanói Tamás –, mert lám, a kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelméből, szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe.” A helyzet tehát súlyos – a gyermek úgy tűnik élettelen, Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült – de nem reménytelen. Csak kell hozzá egy Szent Ferenc.
– Hogyan látja Ön az Egyháznak a művészethez való viszonyát?
– Sokszor az Egyház szó alatt csak egy szervezetet, egy hierarchizált struktúrát értünk. Holott az elsősorban a hívő emberek, a Jézus vonzáskörében élők közösségét jelenti. Őket kell hogy szolgálja a szervezet, a hierarchia. A Jézus vonzásában élők között, édes hazánkban – hála Istennek – szép számmal fedezhetünk fel kiváló művészeket. Az Egyház és a művészet egysége munkásságuk által a személyükben valósul meg. Ugyanakkor ők hivatottak arra is, hogy általuk az Egyház kapcsolatot teremtsen a kívülálló művészekkel is. Ez történt Debrecenben, 2011 februárjában a debreceni MODEM-ben (Modern és Kortárs Művészeti Központ) nagyszabású kiállítás nyílt, Istenem címmel. Az alcíme ez volt: Lélekkel látni. Keresztény nézőpont a kortárs magyar képzőművészetben. Ezt a kiállítást – előkészítésképpen – egy többnapos szimpózium előzte meg. Erről a Lélekkel látásról tartottak előadást teológusok, papok, szerzetesek és maguk a Lélekkel látó művészek. A konferencián sok fiatal képzőművész is részt vett, akiknek többnyire még nem adatott meg a hittel látás kegyelme. Döbbenetes volt viszont azt látni, hogy ezek a fiatalok milyen szomjas szívvel, készséggel fogadták az előadásokat, beszélgetéseket. Idősebb, keresztény pályatársaik, miközben bemutatták életművüket, nem tudtak nem a hitükről is vallani, de ez a hitvallás nem valamilyen varázs nyelven szólt, hanem a jelenlévők nyelvén, mondhatni – a pünkösdi csodát idézően – „mindenki a maga nyelvén hallotta az evangéliumot”.
– Befogadóként ugyanakkor sokszor érezzük azt, hogy a kortárs alkotás befogadásához tolmácsra van szükségünk. Eljut a kortárs művészet üzenete az emberhez?
– A kérdés kapcsán Kertész Imrének a Jegyzőkönyv című elbeszélésében olvasható szavai jutnak eszembe: „értelmezésre mindenképpen szükségem lenne”. A kortárs művészet befogadásához bizony mindenképpen szükséges az értelmezés. És ez áll mind napjaink szakrális, ill. hitből fakadó művészetére egyaránt. Kákonyi Asztrik ferences atya félszáznál is több templomon dolgozott: készített liturgikus tereket, festett freskókat, táblaképeket, keresztutakat. Több közülük nonfiguratív. Munkája részének tartotta, hogy a templomok hívő népével állandó dialógusban legyen, segítse őket a befogadásban, hogy amikorra ő elkészül a művével, a népek is készek legyenek annak befogadására. Ha ez nem így van, az ars sacra nem tudja betölteni feladatát. Az értelmezés szükségességét magam is megtapasztaltam. Két nonfiguratív művészt hívtam meg a szeged-alsóvárosi kolostorunkba, hogy ott rendezzenek műveikből egy-egy kiállítást: Schmall Károlyt és Türk Pétert. Mindkét kiállítás gyönyörűre sikerült. Fogadtatásuk mégsem volt egyforma. Ennek én voltam az oka. Schmall Károly kiállításánál ügyeltem arra, hogy az emberek először a művésszel találkozzanak, őt ismerjék meg, ő beszéljen a műveiről; és csak e beszélgetés után nyitottam ki a kiállító terem ajtaját, ahol képről képre maga a művész avatta be a látogatókat azok titkába. Meglepően pozitív volt a fogadókészség. Ettől fölbátorodva, egy év múlva Türk Pétert hívtam meg, hogy a Kenyér, Víz című kiállításának leheletfinom képeit hozza el Szegedre is. Lenyűgöző szépségű kiállítást rendezett. De elkövettem azt a baklövést, hogy a Türk Péterrel való beszélgetés előtt már nyitva hagytam a kiállító terem ajtaját, a megnyitóra érkezők, már csak kíváncsiságból is elkezdtek a teremben nézelődni, s mivel „tolmács” nélkül nem értették azt a nyelvet, melyen Türk Péter képei beszéltek, ingerült értetlenséggel távoztak. Csak néhány elszánt lélek maradt a megnyitóra.
Trautwein Éva/Magyar Kurír
